6. fejezet

-         Jöjjön csak be Ms. Swan – hallottam meg a legundokabb hangot az ajtó mögül.

-         Jó napot. Itt vagyok, ahogy kérte.

-         Igen. Kész csoda hogy engedelmességre is képes. Üljön le – mondta és egy fotel felé mutatott az asztala innenső oldalán vele szemben.

-         Mit gondol miért van itt?

-         Hát…

-         Nem is értem hogy lehet ilyen hálátlan.

-         Én nem vagyok hálátlan.

-         Az anyja és az apja nem ezt akarná. Ezt elhiheti nekem. Sajnálatos, hogy már nem lehetnek köztünk, két nagyszerű ember volt, és maga csak lázadozik. Mit akar ezzel elérni? Hogy a társai tiszteljék? Hogy így minden férfi és nő magára figyeljen?

-         Nem.

-         Mégsem ez látszik. Magának csak annyi lenne a dolga, hogy tanuljon, fejlődjön, az égvilágon semmi más.

-         Igen. Tudom, de nehéz…

-         Nem. Nem nehéz. Tudja mi a nehéz? Az, ha maga megint megszökik, ami biztos nem fog még egyszer megismétlődni. Tisztában van vele, hogy már csak kevesen maradtak? Büszkének kéne lennie és hálásnak, hogy még él, és nem végezte úgy, mint a többi tisztavérű – mondta majd elővett a fiókjából egy dossziét, és kivett belőle pár képet amit elém dobott az asztalra. – Magával is ez történhetett volna, ha nem találjuk meg időben.

A kezeimbe vettem a képeket és egyből félelem és hányinger kerülgetett. A képeken a brutálisan megölt tisztavérűek voltak. Volt, akiről mintha lenyúzták volna a bőrt, volt aki fel volt akasztva és több sebből is vér folyt. Nem bírtam tovább nézni őket, az asztalra dobtam a képeket, majd kirohantam az irodából, nem hallgatva azokra a szavakra, melyek megállásra késztettek volna.

Csak futottam tovább egészen a régi eldugott helyemig, ami talán az egyetlen kedvenc helyem volt itt a suliban. Ez nem volt más, mint egy ősrégi fa, hatalmas átmérőjű törzsével, amiből már egészen alacsonyról, derék magasságból is nőttek erős ágai. Ez volt az én kedvenc helyem.

Amikor már tavasz van, hatalmas dús koronája van, ahol tökéletesen el lehetett rejtőzni. Most azonban tél van és csak a kopasz ágai vannak, de ettől függetlenül felmásztam rá és úgy helyezkedtem, hogy az iskola felől ne lehessen látni.

Nem tudom meddig ülhettem ott egymagam, de már kezdett alkonyodni. Néha hallottam, hogy valaki el-el halad nem messze a rejtekemtől, de szinte mindig ment is tovább.

Aztán egyszer csak egy hang szólított vissza a valóságba.

-         Milyen a magaslati levegő? – kérdezte az ismerős hang tulajdonosa. Mire én csak nyugodtan lenéztem rá, de nem válaszoltam. Így ő elkezdett felmászni és egy pillanaton belül már fenn is volt. Mellettem egy vastag ágon. – Hmmm… milyen tiszta itt a levegő.

-         Mit keresel itt?

-         Téged. Láttalak elrohanni, de nem álltál meg mikor kiabáltam neked. Zaklatottnak tűntél így úgy gondoltam, hogy hagylak kicsit. És sejtettem, hogy ide fogsz jönni, így nem aggódtam, de most már mindjárt sötétedik, jó lenne ha visszamennél a házba és lepihennél. Kivételesen az igazgatónő sem haragszik rád. Tudod, hogy kihagytad az edzésed és tanulni sem tanultál ma?

-         Nem igazán tűnt fel.

-         Azt látom.

-         Beszéltél a gonosz banyával?! Gondolom totálisan ki volt akadva.

-         Igen. Főleg miután tudomására jutott hogy nem vagy sehol, ahol kéne, összefutottam vele, és megkérdeztem mi történt… Nem kellett volna ezt tennie.

-         Hmmm… Ez egy kicsit azért meglepő. Rám is ez fog várni Jasper? – néztem most rá. Szemei azonban egyből sajnálkozóra és szomorúra váltottak, amit nem bírtam nézni, így inkább visszafordítottam tekintetem az eddig figyelt pontra.

-         Nem hagyjuk. Érted? Azért vagyunk itt. – mondta, de én nem néztem rá. – Bella! Figyelj rám… – kérte és kezével maga felé fordította fejem, hogy ránézzek.

-         Mi van ha itt sem vagyok biztonságban, és mégis mi ez az egész? Mi folyik itt? Ki tette azokat a szörnyűségeket? És miért? – fakadtam ki.

-         Héééj… nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Megígérem. Most olyan helyen vagy ahol sokan figyelnek a biztonságra, végképp senkinek sem eshet semmi baja. Nem egyedül vagy kinn a nagyvilágban, ahol bármi megtörténhetne veled… Nem hagyom, hogy bármi történjen. Megígérem neked. Rendben?

-         Rendben. Gondolom vissza kéne mennem.

-         Nem ártana – mosolygott rám. – Elkísérlek.

-         Nem szükséges.

-         Dehogy is nem. Hisz az előbb ígértem meg. Vigyázok rád!

-         Mindig?

-         Mindig! – mondta mosolyogva miután mind a ketten már lenn voltunk a talajon.

-         Köszönöm – mondtam és megöleltem őt, amit viszonzott, sőt szorosan ölelt magához. Ezt már nagyon régen nem éreztem és nagyon jól esett, de persze nem akartam többet képzelni bele, mint ami valójában van.

Pár pillanat múlva azonban elengedtük egymást, és elindultunk. Egy ideig csendben haladtunk egymás mellett, de aztán én törtem meg a csendet.

-         A bátyád mindig olyan goromba és bunkó, vagy nem is tudom, milyen szóval lehetne jellemezni!

-         Nem egyáltalán, csak a szívén viseli a feladatát. Mindent tökéletesen akar csinálni, és ez sikerül is neki.

-         Tehát soha sem hibázik?

-         Azt nem mondtam, csak hogy figyel arra, ami a dolga. Kötelességtudó.

-         És arrogáns.

-         Miért mondod ezt?

-         Mert az. Olyan, nem is tudom, olyan lekezelő volt velem. Mégis mit vétettem én ellene. Nem is ismerem, és nem is akarom megismerni ami engem illet, de ha egyszer ő a „tanárom” vagy mim. Hajj… Nem lehetnél inkább te? – kérdeztem vigyorogva a végén.

-         Bármennyire is jó lenne, nem tehetem. Edward van kinevezve melléd.

-         Hát akkor csupa öröm és boldogság lesz majd az életem – fanyalogtam.

-         Ugyan nem lesz olyan rossz. Engem is ő képzett ki, mi több Emmettet is.

-         Emmett?

-         Igen az a nagydarab izompacsirta akit láthattál a repülőn, és ma is reggel.

-         Ahha. Tényleg jó izmos.

-         Ja, de ezt előtte nehogy említsd, mert teljesen elszáll akkor az agya, és ajnározza magát – mondta vidáman.

-         Jófej lehet.

-         Hát az, mókamester, de néha már kicsit sok belőle. De minden családban kell egy mókamester nem?

-         Hogy? Ő a testvéred?

-         Igen.

-         De soha nem említetted. Igazából csak egyszer utaltál rájuk de…

-         Hát az emlékeim szerint sosem ez volt a legfontosabb…

-         Ahha. És mondd csak te is láttad… láttad élőben azokat a …

-         Csak kettőt. Elküldtek, hogy nézzük meg a holttesteket, hátha valamit észreveszünk. De semmi. Eddig sem tudtunk semmit, és most sem tudunk. Homály az egész történet.

-         Az nagyon klassz.

-         Na jól van – mondta Jasper mikor odaértünk a házunk elé. – Menj fel, aludd ki magad, hogy holnap friss legyél. Ne gondolj most semmi másra. Csak pihenj.

-         Rendben. Köszi még egyszer, hogy ilyen… rendes vagy – mondtam a vállába bokszolva.

-         Én mindig az vagyok – mosolygott, majd hátrálva elindult, végül eltűnt.