6. fejezet

-         Jöjjön csak be Ms. Swan – hallottam meg a legundokabb hangot az ajtó mögül.

-         Jó napot. Itt vagyok, ahogy kérte.

-         Igen. Kész csoda hogy engedelmességre is képes. Üljön le – mondta és egy fotel felé mutatott az asztala innenső oldalán vele szemben.

-         Mit gondol miért van itt?

-         Hát…

-         Nem is értem hogy lehet ilyen hálátlan.

-         Én nem vagyok hálátlan.

-         Az anyja és az apja nem ezt akarná. Ezt elhiheti nekem. Sajnálatos, hogy már nem lehetnek köztünk, két nagyszerű ember volt, és maga csak lázadozik. Mit akar ezzel elérni? Hogy a társai tiszteljék? Hogy így minden férfi és nő magára figyeljen?

-         Nem.

-         Mégsem ez látszik. Magának csak annyi lenne a dolga, hogy tanuljon, fejlődjön, az égvilágon semmi más.

-         Igen. Tudom, de nehéz…

-         Nem. Nem nehéz. Tudja mi a nehéz? Az, ha maga megint megszökik, ami biztos nem fog még egyszer megismétlődni. Tisztában van vele, hogy már csak kevesen maradtak? Büszkének kéne lennie és hálásnak, hogy még él, és nem végezte úgy, mint a többi tisztavérű – mondta majd elővett a fiókjából egy dossziét, és kivett belőle pár képet amit elém dobott az asztalra. – Magával is ez történhetett volna, ha nem találjuk meg időben.

A kezeimbe vettem a képeket és egyből félelem és hányinger kerülgetett. A képeken a brutálisan megölt tisztavérűek voltak. Volt, akiről mintha lenyúzták volna a bőrt, volt aki fel volt akasztva és több sebből is vér folyt. Nem bírtam tovább nézni őket, az asztalra dobtam a képeket, majd kirohantam az irodából, nem hallgatva azokra a szavakra, melyek megállásra késztettek volna.

Csak futottam tovább egészen a régi eldugott helyemig, ami talán az egyetlen kedvenc helyem volt itt a suliban. Ez nem volt más, mint egy ősrégi fa, hatalmas átmérőjű törzsével, amiből már egészen alacsonyról, derék magasságból is nőttek erős ágai. Ez volt az én kedvenc helyem.

Amikor már tavasz van, hatalmas dús koronája van, ahol tökéletesen el lehetett rejtőzni. Most azonban tél van és csak a kopasz ágai vannak, de ettől függetlenül felmásztam rá és úgy helyezkedtem, hogy az iskola felől ne lehessen látni.

Nem tudom meddig ülhettem ott egymagam, de már kezdett alkonyodni. Néha hallottam, hogy valaki el-el halad nem messze a rejtekemtől, de szinte mindig ment is tovább.

Aztán egyszer csak egy hang szólított vissza a valóságba.

-         Milyen a magaslati levegő? – kérdezte az ismerős hang tulajdonosa. Mire én csak nyugodtan lenéztem rá, de nem válaszoltam. Így ő elkezdett felmászni és egy pillanaton belül már fenn is volt. Mellettem egy vastag ágon. – Hmmm… milyen tiszta itt a levegő.

-         Mit keresel itt?

-         Téged. Láttalak elrohanni, de nem álltál meg mikor kiabáltam neked. Zaklatottnak tűntél így úgy gondoltam, hogy hagylak kicsit. És sejtettem, hogy ide fogsz jönni, így nem aggódtam, de most már mindjárt sötétedik, jó lenne ha visszamennél a házba és lepihennél. Kivételesen az igazgatónő sem haragszik rád. Tudod, hogy kihagytad az edzésed és tanulni sem tanultál ma?

-         Nem igazán tűnt fel.

-         Azt látom.

-         Beszéltél a gonosz banyával?! Gondolom totálisan ki volt akadva.

-         Igen. Főleg miután tudomására jutott hogy nem vagy sehol, ahol kéne, összefutottam vele, és megkérdeztem mi történt… Nem kellett volna ezt tennie.

-         Hmmm… Ez egy kicsit azért meglepő. Rám is ez fog várni Jasper? – néztem most rá. Szemei azonban egyből sajnálkozóra és szomorúra váltottak, amit nem bírtam nézni, így inkább visszafordítottam tekintetem az eddig figyelt pontra.

-         Nem hagyjuk. Érted? Azért vagyunk itt. – mondta, de én nem néztem rá. – Bella! Figyelj rám… – kérte és kezével maga felé fordította fejem, hogy ránézzek.

-         Mi van ha itt sem vagyok biztonságban, és mégis mi ez az egész? Mi folyik itt? Ki tette azokat a szörnyűségeket? És miért? – fakadtam ki.

-         Héééj… nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Megígérem. Most olyan helyen vagy ahol sokan figyelnek a biztonságra, végképp senkinek sem eshet semmi baja. Nem egyedül vagy kinn a nagyvilágban, ahol bármi megtörténhetne veled… Nem hagyom, hogy bármi történjen. Megígérem neked. Rendben?

-         Rendben. Gondolom vissza kéne mennem.

-         Nem ártana – mosolygott rám. – Elkísérlek.

-         Nem szükséges.

-         Dehogy is nem. Hisz az előbb ígértem meg. Vigyázok rád!

-         Mindig?

-         Mindig! – mondta mosolyogva miután mind a ketten már lenn voltunk a talajon.

-         Köszönöm – mondtam és megöleltem őt, amit viszonzott, sőt szorosan ölelt magához. Ezt már nagyon régen nem éreztem és nagyon jól esett, de persze nem akartam többet képzelni bele, mint ami valójában van.

Pár pillanat múlva azonban elengedtük egymást, és elindultunk. Egy ideig csendben haladtunk egymás mellett, de aztán én törtem meg a csendet.

-         A bátyád mindig olyan goromba és bunkó, vagy nem is tudom, milyen szóval lehetne jellemezni!

-         Nem egyáltalán, csak a szívén viseli a feladatát. Mindent tökéletesen akar csinálni, és ez sikerül is neki.

-         Tehát soha sem hibázik?

-         Azt nem mondtam, csak hogy figyel arra, ami a dolga. Kötelességtudó.

-         És arrogáns.

-         Miért mondod ezt?

-         Mert az. Olyan, nem is tudom, olyan lekezelő volt velem. Mégis mit vétettem én ellene. Nem is ismerem, és nem is akarom megismerni ami engem illet, de ha egyszer ő a „tanárom” vagy mim. Hajj… Nem lehetnél inkább te? – kérdeztem vigyorogva a végén.

-         Bármennyire is jó lenne, nem tehetem. Edward van kinevezve melléd.

-         Hát akkor csupa öröm és boldogság lesz majd az életem – fanyalogtam.

-         Ugyan nem lesz olyan rossz. Engem is ő képzett ki, mi több Emmettet is.

-         Emmett?

-         Igen az a nagydarab izompacsirta akit láthattál a repülőn, és ma is reggel.

-         Ahha. Tényleg jó izmos.

-         Ja, de ezt előtte nehogy említsd, mert teljesen elszáll akkor az agya, és ajnározza magát – mondta vidáman.

-         Jófej lehet.

-         Hát az, mókamester, de néha már kicsit sok belőle. De minden családban kell egy mókamester nem?

-         Hogy? Ő a testvéred?

-         Igen.

-         De soha nem említetted. Igazából csak egyszer utaltál rájuk de…

-         Hát az emlékeim szerint sosem ez volt a legfontosabb…

-         Ahha. És mondd csak te is láttad… láttad élőben azokat a …

-         Csak kettőt. Elküldtek, hogy nézzük meg a holttesteket, hátha valamit észreveszünk. De semmi. Eddig sem tudtunk semmit, és most sem tudunk. Homály az egész történet.

-         Az nagyon klassz.

-         Na jól van – mondta Jasper mikor odaértünk a házunk elé. – Menj fel, aludd ki magad, hogy holnap friss legyél. Ne gondolj most semmi másra. Csak pihenj.

-         Rendben. Köszi még egyszer, hogy ilyen… rendes vagy – mondtam a vállába bokszolva.

-         Én mindig az vagyok – mosolygott, majd hátrálva elindult, végül eltűnt.

5. fejezet

-         Rossz a szintidőd, legközelebb remélem jobban fog menni.

-         Nem lesz legközelebb – vágtam vissza miután rendesen kaptam levegőt.

-         És ezt mégis mire alapozod?

-         Nem mindegy?

-         Igazad lehet. Ha ilyen hozzáállásod van, inkább ne is fáradj. Láthatóan úgysem sikerülne megütnöd azt a szintet amit egyszer már elértél. Jobb is ha nem jössz többet. Legalább nem pazarolom feleslegesen az időmet egy tehetségtelen kis boszira – mondta Edward olyan gúnyosan, hogy leginkább egy hatalmasat odavágtam volna neki, ahol minden pasinak a legjobban fáj, de attól tartok az nem sikerülne. Szépen lassan fenyegetően sétáltam hozzá közel. Nagyon közel.

-         Nem vagyok tehetségtelen, és igen is képes vagyok arra, amire kell, és ezt be fogom bizonyítani, és majd akkor legyen ilyen nagy a szád. Különben meg azt gondolom, hogy te vagy az, aki inkább nem is tud tanítani, és csak azért kellett futnom, hogy ne derüljön ez ki – mondtam gúnyosan, majd elindultam a suli fele, de egy pillanatra megtorpantam, és visszanéztem rá, de már nem volt ott. – Gyáva – morogtam halkan.

Visszaérve a szobámba, egyből a fürdőbe vetettem magam. Gyorsan lemostam magamról az izzadság és kosz remek elegyét, aztán egy szál törülközőben léptem ki a szobába, hogy keressek valami elfogadható göncöt.

-         Aaa… én nem azt venném fel a helyedben – szólalt meg az ágyon heverésző Alice a divatmagazinja mögül.

-         Miért?

-         Mert.

-         Alice.

-         Jól van segítek – mondta nagy sóhajjal és nagyvonalúan.

-         Lekötelezel – gúnyoskodtam és leültem addig az ágyamra, míg Alice kiválogatja nekem a mai cuccom, igazából nem is értem, hogy engedhettem neki ilyen könnyen ezt meg.

-         Na itt is van – rakta le az ölembe a ruhákat.

-         Szoknya? Kivágott felső? Alice tél van.

-         Igen ezért veszel harisnyát és magassarkú csizmát, ja és egy tuti meleg kabit, ha épületen kívül vagy.

-         Remek, és miért is kell ilyen trendinek lennem?

-         Hát először is túl kell lépned… „tudod kin” és ehhez egy újabb pasi az út, másodsorban, az első napod ez, és mutasd meg mindenkinek, milyen kemény fából faragtak.

-         És azt úgy fogom elérni, hogy belátást engedek mindenhova?

-         Ugyan már. Legyél csini és magabiztos.

-         Igazad van – mondtam majd bementem a ruhákkal a fürdőbe, hogy összeszedjem magam.

Miután végeztem egy válltatyót felkapva mentem is, hogy elkezdődhessen újabb szenvedésem. Közben összefutottam Rosalie-val is akivel elbeszélgettük az időt az étkezde fele. Ugyanis reggelizni azért kell, pláne üres gyomorra futás után.

Azonban mielőtt beléptünk volna az épület ajtaján megálltam. Rose először észre sem vette, majd mikor feltűnt neki megfordult és kérdőn nézett rám.

-         Bella most mi van?

-         Semmi, én csak nem vagyok éhes… Igen. Minek kellene enni, nem igaz? Fotoszintetizálni is lehet nem? – kérdeztem remegve. Nem akaródzott egyáltalán bemenni abba az épületbe ahol az összes mindenki ott van. Így is biztos azon csámcsognak, hogy visszajöttem, de így rosszabb.

-         Fotoszintetizálni mi? – kérdezte mosolyogva Rose. – Neked elmentek hazulról. Hol van az a lány, aki bárkit seggbe rúgna, ha rosszul nézne rá, hogy aztán hatalmas bűntudata legyen?

-         Azt hiszem sosem volt olyan lány.

-         Bella – jött oda hozzám, majd elkezdett húzni, mire én csak felnyögtem. – Most szépen bemegyünk. Megmutatjuk azt a szép kis pofikád. Különben is jobb ezen hamarabb túlesni, így hamarabb hagyják abba a rólad való beszédet. Na gyerünk te nyuszika.

Végül csak beléptünk azon az ajtón, én meg lehajtottam a fejem, hogy a hajam az arcomba hulljon és reménykedtem, hátha így nem vesznek észre. Így bandukoltam Rose mögött a kajákhoz, majd egy tálcát elvéve, csak három pirítóst és egy kis lekvárt meg teát vettem magamhoz, majd vonultunk egy üres asztal fele.

-         Na látod, nem is volt olyan rossz – mondta Rose, miután leültünk.

-         Te könnyen vagy.

-         Ugyan. Na egyél, mert hosszú lesz a napunk, főleg a tied.

-         Ne is mondd. Már a gondolat is szörnyű. Inkább megszöknék megint.

-         Az nem túl jó ötlet.

-         Az, vagy sem, jobb lenne, ha tudnék repülni. Úgy elsuhannék, hogy azt lesheti a vén banya is – mondtam mire Rose tekintete lehervasztotta képzeletbeli feltételezésem által okozott mosolyt. Rosalie ugyanis majdnem megfulladt a kajától és merő félelemmel a tekintetében nézett közben a hátam mögé. Nagy levegőt vettem és megfordultam. – Hoppá!

-         Ön így véli Ms. Swan? Akkor ez a vén banya, ahogy ön fogalmazott, nos kéri, hogy amint végzett keressen fel az irodámban, megértett?!

-         Hogyne, Gertrúd igazgatónő, és elnézést.

-         Gondolom mennyire sajnálja. Szinte lerí magáról – mondta undok hangsúllyal az igazgatónő, majd tovább is ment.

-         Basszus – csúszott ki Rose száján a szó, amivel én is jellemeztem volna pechemet.

-         Hát igen.

-         Na jól van. Inkább egyél, mert még a végén elfogysz.

Azt gondoltam, hogy már több probléma nem következhet be a reggelizés alatt, hát tévedtem. Nem sokra rá kinyílt az ajtó és a testőrök nagy része jött be, hogy körbenézzenek itt is. Köztük volt Jasper is. Néztem őt, nem is kicsit, már majdnem feltűnően, de ő rám sem nézett, pedig régen mindig egymásra néztünk. Nem tűnt pedig különösen gondterheltnek vagy lefoglaltnak. Edward ott állt mellette és valamit nagyon elmélyülten magyarázott, majd még egy pasas lépett hozzájuk. Már-már taktikai megbeszélésnek tűnt a kommunikációjuk, azonban tovább nem tudtam őket nézni, mert valaki megszólalt a hátam mögött.

-         Nocsak-nocsak. Ki tért vissza.

-         Áá szia, Emily – mondtam műmosollyal az arcomon, majd felkeltem a székből.

-         Ohh, micsoda ribancos szerelés. Csinos. A te egyéniségedhez való. Annyira örülök, hogy visszajöttél – mosolygott rám.

-         Igen? Ennek örülök, akkor most már visszább foghatod magad, hisz itt vagyok – vigyorogtam rá, mire leesett neki, hogy ez úgy hangzott, mint egy trónfosztás, persze nekem eszem ágában sincs ilyet tenni, mert nem az én stílusom királynősködni, de őt húzni már előre látom, hogy jó élvezet lesz. – Egyébként bámulatosan nézel ki. Most is pont ugyanolyan vagy mint sok éve már. Varázslatos. Hogy csinálod, hogy az óvodás gönceid még mindig ilyen jók rád? Ez a top egyszerűen fantasztikus. Bár lehet már kicsit kicsi. Nem gondolod babuci?

Őkelme erre csak tátogott, majd a sleppjével tovább tipegett. Ekkor azonban feltűnt, hogy túl nagy a csend az étkezőben, és hogy mindenki engem néz. Vagyis gondolom az előbb történteket nézte.

Gyorsan felkaptam a tálcámat, és elindultam kifele. Amint kiléptem az épületből egy hatalmas sóhaj hagyta el a szám.

-         Zűrös első nap? – kérdezte egy férfi hang mögülem, mire én lassan arra fele fordítottam a fejem és ránéztem az illetőre, majd unottan vissza is fordítottam. A srác, aki hozzám szólt, lezseren támaszkodott a hátával az épület falának, közben egyik lábát felhúzva támasztotta a falnak.

-         Így is mondhatjuk.

-         Egész eddig nem is tudtam mi hiányzott az életemből, míg téged nem láttalak.

-         Igazán? Akkor jó neked – mondtam még mindig nem nézve rá.

-         Hát talán. Annyira ronda vagyok, hogy rám sem nézel? – kérdezte én meg megfordultam és rá néztem, hogy válaszoljak.

-         Nem, csak… - és ekkor leesett. – Jesszusom – esett le hirtelen ki is Ő.

Szó szerint tetőtől talpig mértem fel az előttem álló srácot. Kreol bőre volt vakítóan szép mosolya, sötét rövid haja, fekete szemekkel és tökéletes izomzattal, már amennyi a kabát nyitott cipzárján átlátni lehetett.

-         Igen, eltaláltad Jézus vagyok.

-         Istenem – mondtam még mindig elhűlve.

-         Jó, rendben kiegyezem ebben is, így is hívhatsz.

-         Jake!!

-         Most már eldönthetnéd, hogy milyen néven akarsz hívni.

-         Hülye.

-         Ohh… ez fájt – mondta tettetett fájdalmas arccal.

-         El sem hiszem, hogy téged látlak. Mint valami délibáb, és megváltoztál. Hűű… De még mennyire… Jól… jól nézel ki – mondtam majdnem tátott szájjal, mert Jake tökéletesen jóképű pasi példány volt.

-         Te is jól nézel ki. Mi több szexi vagy ebben a szoknyácskában vagy övben, vagy miben – vigyorgott pimaszul.

-         Kösz.

-         Jó látni téged.

-         Téged is – mondtam, majd közelebb jött és szorosan átölelt! Először meglepődtem, majd visszaöleltem őt.

-         Már jó régen öleltek ilyen szorosan – mondta, majd kuncogva folytatta.- És tényleg sokat változtál, ugyanis két valami sokkal jobban nyomja a mellkasomat mint mikor tíz évesek voltunk! – megállt bennem az ütő. Azonna elengedtem és próbáltam úgy magam köré fonni kezeim, hogy takarjam a melleimet.

-         Bunkó.

-         Hát már bókolni sem lehet a mai világban?

-         Ugyan olyan szemtelen vagy mint voltál.

-         Te meg sértődős. De azért jólesett ez az ölelés. Még egyszer? – vigyorgott.

-         Azt lesheted komám. Még egy ölelés és utána az egész suli azt hiszi járunk, vagy már le is feküdtünk… Amúgy jól megnőttél.

-         Ideje volt felnőni nem? – kérdezte mosolyogva.

-         De. Viszont talán mégsem lesz olyan gáz a suli, ha te is itt vagy.

-         Én fordítva mondanám, de így is tetszik – pimaszkodott.

-         Egoista.

Erre csak megrántotta a vállát és tovább mosolygott. Szinte csak néztük egymást, majd hirtelen egy hang térített vissza a földre.

-         Óh… Hello Jake. Látom már összefutottatok. Most viszont mennünk kell. Gyere Bella – szólt Rose.

-         Igen, persze menjünk – mondtam, majd elindultunk, de még visszafordultam hozzá egy mondat erejéig. – Még találkozunk!

-         Nagyon remélem – szólt vissza mosolyogva, majd megfordult és bement az étkezdébe.

-         Atyám. Tényleg nagyon jól néz ki.

-         Én mondtam neked. Néha hihetnél nekem – mondta Rose.

-         Rendben. Na mesélj mi lesz az első teendőm, miután Gertrúd kioktatott a jómodorról?

-         Hát ahogy a tanrendedet néztem, csupa szívás. De fel a fejjel, a legtöbb órán ott leszek veled.

-         Az jó.

Majd ketté váltak útjaink, és indultam az igazgatónő épülete felé, hogy megkaphassam a mai adagomat. Bár legszívesebben elfutnék. De fel a fejjel. Bella, légy kemény csajszi! Mondogattam magamnak, de mikor oda értem az iroda elé, már nem voltam olyan magabiztos. Inkább gyorsan elfutottam volna!

4. fejezet

Beérve az épületbe az ott tartózkodó diákok szeme hirtelen kikerekedett a felismeréstől, vagy legalábbis attól a ténytől, hogy szerény személyem ismét visszatért.

Hipp-hipp-hurrá, örüljön mindenki, BellaBanya visszatért!

Végül is szemeik kereszttüzében vonultam a lányok része felé, hogy aztán felfele menet egyenest a szobámba menjek. Már befordultam a folyósómra, mikor szembejött velem Rosalie.

-         Bella? Komolyan te vagy az? – kérdezte hitetlenkedve majd egyből a nyakamba ugrott.

-         Szia Rose.

-         Úgy hiányoztál. Mi történt, Miért mentél el? És hogyan sikerült? Tudod, hogy az egész tanári kar a testőrökkel együtt úgy felbolydult, mint még soha? Azt hitték, hogy elraboltak vagy mi… Úgy örülök, hogy visszajöttél.

-         Inkább hoztak – mondtam grimaszolva. – És jól vagy?

-         Hogy én? Hát remekül – mondta nem túl lelkesen.

-         Na jó gyere velem – mondtam, majd kézen ragadtam és húztam magammal a szobám fele.

A szobám elé érve kissé meglepődtem, hogy kinn van a nevem és Alice-é is az ajtón, ez régen nem volt szokás. Mondjuk szép kis táblácskák voltak. Majd miután ezen túltettem magam, benyitottam és a látvány megdöbbentett.

-         Jézusom… Alice Mi történt… Itt? – szaladtam oda barátnőmhöz, aki egy pontot bámult meredten miközben a földön ült a szekrénynek dőlve. – Alice az ég áldjon meg, minden rendben?

De nem kaptam választ. Rose-ra is ránéztem, de ő meg aztán végképp nem tudta mi van.

-         Sokkot kapott? – kérdezte végül bizonytalanul Rose, míg oda jött hozzánk.

-         Sokkot? – szólalt meg hirtelen Alice, és hangja szinte túlviláginak, kísértetiesnek hatott. – Igen. Igazad van ismeretlen lány. Sokkot kaptam. Nézzétek meg ezt a szobát – mondta ezt már vinnyogva, mint aki sír vagy valami hasonló. – Siralmas. Szörnyű. Rémes. Borzalmas. Unalmas. Szürke…

-         Alice!!! – kiabáltam rá. – A jó ég áldjon meg! A frászt hoztad rám. Komolyan mondom hihetetlen vagy. Ilyenen kiakadni. Mintha legalábbis valaki meghalt volna.

-         Igen is meghalt – állt fel dühösen Alice, mire én inkább hátat fordítva neki odamentem az ágyhoz, hogy ott hallgassam meg kitörni készülő monológját. – A szoba halott!! Érted? Semmi élet, semmi szín, egyébként, szia Alice vagyok – szúrta közbe bemutatkozóját Alice.

-         Én pedig Rose, örülök – vágott közbe a monológba.

-         És ez tragédia. Bűntény. És én nem hoztam semmi olyat amivel fel lehetne ezt díszíteni. Vagy festeni, vagy akármi. És sajnos kiegészítőket nem tudok csak úgy elővarázsolni a feneketlen mélységű picurka retikülömből, mert nem vagyok Hermione Granger a Harry Potterből…

-         Te láttad azt a filmet? – kérdeztem mosolyogva, hisz köztudottan utálja az ilyen típusú, szerinte a boszorkányokat lekicsinyítő műveket.

-         Hát izé… csak pár részletet. De nem ez a lényeg. Ne zavarj össze kisasszony, mert kikapsz. Huuu… oké lenyugodtam. De most mégis mihez kezdünk? Én itt meg fogok dögleni.

-         Hát én ebben tudok segíteni van pár cuccom, amit adhatok, hogy otthonosabbá tehessétek a szobát – szólt közbe bizonytalanul Rose, aki szerintem attól félt, hogy le lesz ordibálva a feje.

-         Tényleg? – lelkesült fel Alice. – Az olyan szuper lenne. Remélem, van valami rózsaszíned és valami lilád, meg türkizkékek, vagy napsárgád, vagy szívecskés, ne inkább virágos, vagy mindegy is…

-         Mondja valaki azt, hogy te már elmúltál huszonegy – mondtam szarkasztikusan, mire nagyon mérgesen nézett rám, de én csak védekezőleg magam elé emeltem kezeimet. – Na jó, én kipakolok, Alice te?

-         Én is.

-         És közben Rose mesélhetnél nekünk, milyen az élet itt.

-         Nem zavarok? Vagy segíthetek, mondjuk azt a halom könyvet elrendezni a könyvespolcon, meg a cd-idet, mert gondolom azok is itt vannak az egyik dobozban?!

-         Azt megköszönném. Szóval?

-         Hát sok minden nem történt, de azért mégis. Nos miután elmentél, Emily hirtelen a középpont királykisasszonya lett. Mindenki rá akar hasonlítani, akinek nincs egy kicsi személyisége sem.

-         Ki az az Emily? – szólt ki a fürdőszobából Alice.

-         Emily egy kis hülye liba – mondtam félhangosan, hogy Alice is hallja. – Ja tényleg és láttam, hogy ma nagyon jól elvagy Emily lenyűgözően bájosnak hitt társaságában…

-         Mi? Ja nem dehogy is. Nem… én csak nem akarok az ellensége lenni.

-         Képzelem – mondtam szájhúzva.

-         Nem. Tényleg. Még mindig te vagy a legjobb barátnőm, de… szóval én csak nem akarok az ellensége lenni. Miután elmentél, vagy jobb ha azt mondom eltűntél, Emilynek kinyílt a csipája, és nagyon gonosz és beképzelt lett. Van egy csajszi, aki valamiben ellent mondott neki, és nem sokra rá nyilvánosan megalázta szerencsétlent, aki még azóta is Miss Hopkinshoz, a pszichológushoz jár. Tényleg rémesen beképzelt liba, és azt hiszi, hogy Jake a barátja. Pff… miket is képzel…

-         Hogy kinek?

-         Ja igen – váltott mosolyra az arca – képzeld ki tért vissza ahogy te elmentél… Jacob Black.

-         Hogy ki? – termett hirtene az ajtóban Alice, és nézett ránk elkerekedett szemekkel. – Black-et mondtál. A köztudottan híres, gazdag és jóképű Black-ék egyike? ÚÚÚristen?

-         Igen.

-         Igen, Alice, őt mondta mit vagy úgy oda?

-         Hogy mit? Mit? Komolyan kérdezed? Ők a legbefolyásosabb család. Mindenük megvan és emellett tehetségesek is. Csak annyi a hiba bennük, hogy mindnek van barátnője, és hogy nemrég egy tragikus eset is történt családjukban.

-         Tán Oliver, a legidősebb testvér. Nem? Kérdezte Rose elgondolkodva.

-         Igen – válaszolt Alice – Igen sajnos meghalt. De csak pletykák keringenek, hogy mi történhetett vele. Pontosat senki sem tud. Na és mi is van ezzel a Jacob-val? Ide járt? Jár? Vagy mi?

-         Visszajött igen! – mondta sunyin rám pillantva Rose.

-         Egy pillanat álljon meg a boszi menet. Rose nem ismerlek rég, de ez a pillantás túl sokat rejtett magában – mondta Alice, majd felém fordulva folytatta monológját. – Csak azt ne mondd, hogy vele is jártál!

-         Mi? Én nem! Azt sem tudom ki az!

-         Hát nem emlékszel Bella? Jacob Black!! – nézett rám úgy mintha a nyilvánvaló ott lenne a szemeim előtt, és igaza van, ekkor hirtelen belibbent az agyam leghátsó zugából egy kép…

-         Nem azt akarod mondani, hogy a sovány, kis vézna, szemüveges és pattanásos, ja és félénk picurka… Jacob Black? Jake itt van?

-         Igen visszajött. És hallod… látnod kéne. Istenien néz ki, nem pattanásos, nem szemüveges, nem pici, mármint a szemmel is jól látható méretei miatt sem…

-         Rose – szóltam rá hirtelen.

-         Nem úgy értettem, vagyis nem azon részére – somolygott. Aztán hirtelen valami gyanús fényjelent meg a szemében. – habár biztos ott sem szerénykedhet, hisz ha igaz az, hogyha a fiúk mérete átlagban…

-         Na jó Rose, kérlek ezt hagyd abba, nem akarok semmi ilyenre gondolni. Jesszusom. Nem voltál ilyen.

-         Hidd el te is egyből bizonyos testrészeire lennél kíváncsi, ha nap, mint nap látnád.

-         Kétlem.

-         És még mindig megvan az az írtó szexi kreol bőre.

-         Szóval jól néz ki - foglaltam össze.

-         Az nem kifejezés. És csak úgy tájékoztatásul közlöm, szingli a cukorfalatom… Még. Amúgy mikor összefutottunk én is alig ismertem fel, de aztán beszélgetni kezdtünk és igen csak kíváncsi volt, hol vagy, merre vagy… Amúgy a sebhelye még mindig megvan.

-         Jajj nem, szegény – sajnálkoztam rögtön!

-         Milyen sebhely? – szólt közbe Alice.

-         Az alkarján van egy szép 4 centis vágás.

-         Te megvágtad őt?

-         Héjj, ne ítélkezz, tíz évesek voltunk, és azt hitte nem tudok felvágni egy nagy késsel, ami huszonöt centis vadász kés volt, és két kézzel kellett fognom a hosszú markolatát, szóval, azt hitte nem tudok egy vágással felvágni egy almát. Én meg mondtam dehogy is nem… csak megkértem fogja meg az almát, ne guruljon el, és… a lényeg ő nem jól fogta, én meg nem jól akartam lecsapni szegény lédús és finom almára. És ezek szerint megmaradt a nyoma.

-         De meg ám, és még az is nagyon szexi-szexi rajta.

-         Rose – szóltam rá nevetve és vágtam hozzá egy párnát

-         Szóval milyen markolatról is van szó??? – vágott közbe cinkosan Alice, majd egy hatalmas viháncolós párnacsatát tartottunk.

Miután lehiggadtunk még Rose elmesélte, hogy sok szabályon enyhítettek, mint például már nem tilos a lányok és a fiúk „romantikus” kapcsolata csak a tanulás és egyebek rovására nem mehet, persze erre Gertrúd „szipirtyó” igazgatónő tudja a megoldást, mert annyi plusz tanulnivalót és plusz munkát ad ebben az esetben, hogy a fiatalok még találkozni sem tudnak.

Azonban a tanár diák és testőr diák kapcsolat még mindig szigorúan tiltott legalább is huszonegy éves korig. Aztán beszámolt arról is, hogy épült még három nívós iskola, ami egyfajta egyetemként szolgál, miután itt végeztünk és szeretnénk tovább fejlődni. Állítólag Rose az egyikbe nagyon szeretné, ha mennék, de nem engedhetném azt meg magamnak, meg ki akarna még ennél is többet tanulni. Már így is több tonna bőrt húznak le az emberről.

Na de a lényeg, hogy azon még nem kell törnöm a fejem, mindjárt itt vagyok húsz éves és most ez a legfontosabb.

Később Rose is elment, amikor már takarodó volt, mert mint kiderült este tízkor van, mint régen is, vagyis ezen nem változtattak, és utána már nincs kijárás a házakból. Így visszament a szobájába és mi is lefeküdtünk aludni.

Reggel aztán iszonyatos hangzavarra ébredtem, aminek okozója egy nagyon gonosz ébresztőóra volt, amit Alice tartott a fülemnél. Mikor mérgesen kinyitottam a szemem, vigyorgó fejével találtam magam szemben.

-         Ébresztő csipkerózsika, és öltözz melegen, sportosan, ugyanis az igazgatónő elküldte a beosztásod, és… a lényeg, hogy nem irigyellek.

-         Mégis hány óra van?

-         Hajnali öt óra.

-         Mi??????? – fakadtam ki.

-         Én is álmos vagyok ha ez vígasztal. De most már mindegy felébresztettek. Szóval öltözz.

-         Minek!

-         Gondolom büntetésből is, de Mr. Edward Cullen vár a tornapályán.

-         Mi? Na ne! Komolyan? Edzés most? Ez rémes.

-         Az vagy sem, a te érdekedben jobb, ha sietsz.

-         Hát ez nagyon klassz. Komolyan… esküszöm, ki fogok nyírni valakit emiatt…

Nagy nehezen összekészülődtem és mentem a célom fele, de hamar oda is értem.

-         Késtél – szólalt meg hirtelen egy hang.

-         Hajnali öt múlt – mondtam morcosan.

-         Igen és késtél.

-         Pffüü… - leszarom mondtam magamban.

-         Na akkor lássuk csak. Jasper mondott egy két dolgot, de én úgy vélem már kiismertelek, mi lenne ha azzal kezdenék, ami a legjobban megy… futással – mondta érzelemmentesen. – Habár még az sem volt nagy szám, hisz nem tudtál hova futni. Szóval egy órán át megcsillogtathatod, hogy is tudsz futni. El tudsz e futni az ellenség elől, elkerülve az ájulást, vagy sem.

Annyira a nyelvem hegyén volt egy frappáns visszavágás, de jobb, ha nem vágom magam alatt a fát, így nem épp boldogan nekiálltam a feladatomnak, egyenlőre szövegelés és ellenkezés nélkül. De nem gondoltam hogy ennyire lefáradok. Úgy látszik, nagyon elszoktam a testmozgástól. Nagyon de nagyon!

De akkor sem adom meg neki az örömöt, hogy az orrom alá dörgölje a gyengeségem. Legalábbis elég erős ez az elhatározásom. Majd meglátjuk mi lesz belőle.