3. fejezet

Annyira elmerengtem gondolataimban, hogy egyszer csak úgy tűnt, mintha túl hamar értünk volna a sulihoz. Ráadásul jelen pillanatban szökésre még esélyt sem látok. Sajnos.

-         A saját érdekedben legyél jó kislány. Rendben? – kérdezte Carlos, egy fáradt mosollyal az arcán.

-         Meglátom, mit tehetek.

Ezekután nem sokra rá be is kanyarodtunk az Akadémia főútjára, és nem sokkal később a hatalmas kovácsoltvas kapuk előtt álltunk. Pár másodpercen belül már nyíltak is ki. Egy halvány csillámszerű képződmény is feltűnt egy pillanatra az ajtó nyitásával, mely a területre szórt védőbűbáj ideiglenes megszűnését jelezte, de csak a bejárat környékére lokalizálódott!

Ahogy haladtunk át a kapun, észrevettem néhány testőrt, és néhány tanárt, akik gondolom megbonthatták a védővarázslatokat, hogy be tudjunk menni. Pár percre rá már a főépület előtt le is parkoltunk.

Sötétített ablakú kocsival hoztak, így a diákok, akik épp kint mászkáltak, mind kíváncsian tekintettek kis különítményünkre. De be nem láttak, hacsak nem nyílt titok, hogy miért vonult ki az iskola fél vámpírőrsége!

Miközben én kifelé figyeltem, észrevettem egy számomra ismeretlen szintén óriási épületet, mely mögött észrevettem hogy a főépület felé hajtunk éppen. És pillanatokon belül le is álltunk a főépület hatalmas boltíves bejárata előtt.

Jasper a motor leállítása után egyből kiszállt, akár csak Alice, és mellőlem Carlos is. Viszont aki a másik oldalamon ült megvárta, míg kiszállok.

„Mi van, azt hiszed arra fele akarok megszökni!” –fortyogtam az orrom alatt, de persze az illető meghallotta és egy jót kuncogott!

Amint kiszálltam egyből mindenki rám figyelt! Észrevettem régi jó barátnőmet is, Rose-t, aki éppen az egyik legnagyobb ellenségemmel beszélget, és vihog. Mi a fene történt itt? Kifordult magából a világ?

A másik kocsiból is kiszálltak az őrök, majd az a pasi aki mellettem ült, most karon ragadott és elkezdett befelé az épületbe húzni.

-         Héé, bunkókám, tudok a saját lábamon is járni.

-         Lehet, de ki tudja, hogy merre visz a lábad – válaszolt könnyeden, de azért eleresztette a karom.

-         Hogy mi?! Nehogy azt hidd, … - kezdtem volna a méltatlankodásom, de Jasper belém fojtotta a szót.

-         Siessünk, már így is késésben vagyunk! Bella viselkedj kérlek! Időben ott kellene lennünk!

-         Miért, mert különben később kapom a lecseszést? – morogtam csak úgy magamnak, de aztán inkább a saját érdekemben úgy döntöttem, csendben követtem őket.

Azonban nem az emlékeimben megszokott útvonalon haladtunk az igazgatónő irodája felé, bár nem is bánom, mert ez így hosszabbnak tűnt, de legalább megfigyeltem milyen kialakításokat, újításokat alkalmaztak a komfortosabb környezet létrehozásának érdekében.

Aztán egyszer csak az egyik számomra még ismeretlen pasas, azt hiszem az akinek nekifutottam, mindenféle kopogás nélkül nyitott be egy hatalmas ajtón. Na neki van ám bőr a képén. Senki nem mer csak úgy hívatlanul, kopogás nélkül belépni őméltosságosságának szentélyébe!!

De mint ahogy az várható volt, belépve a világ legszörnyűbb emberével találtam szembe magam, aki az íróasztala mögött ült és éppen valamit nagyon írt. Majd nagy sóhajjal szépen letette a tollat a kezéből és komótosan felemelte a fejét, hogy rám nézhessen. Totálisan filmbe illő jelenet volt. Próbált valamilyen közömbösséget fenntartani ezzel is. Gondolom.

Ugyan pár méterre álltam tőle a hatalmas szobában, de még így is láttam, hogy tetőtől talpig végig mért, szögletes szemüvege mögül.

Mondanom sem kell, hogy a látvány önmagáért beszélt. Arról az egyről elfeledkeztem, hogy bulis szerkóban vagyok egy konzervatív és szigorú igazgatónő szobájában, lehet, azért nem ártott volna átöltözni, mivel csoda hogy egyáltalán ez a ruha takar valamit.

-         No lám, lám. Ki tért vissza! – állt fel Gertrúd igazgatónő az asztala mögül.

-         Jó Napot – köszöntem, mert azért nem vagyok olyan bunkó.

-         Szóval elárulná nekem, mégis mit művelt? – na már el is kezdte a szent hegyi beszédet, nem is tudtam, eddig mi hiányzott az életemből - Van fogalma róla kisasszony, mekkora veszélyben volt? Ez volt a maga családja, ez a hely volt az otthona. Felfogja egyáltalán mit tett, tisztában van a tettei következményeivel? Van bármi fogalma arról, hogy maga milyen kiváltságos helyzetben volt? Gyerekkora óta maximális ellátásban volt része. Tanítottuk és felneveltük, maga meg úgy hálálja meg, hogy veszélyes játékot űzve enged a kamaszkori hormonjainak?

-         Én nem akartam ezt, amit maga annyira tiszteletben tart! Ez nekem nem az otthonom! Egy család is kéne az otthonhoz – vágtam vissza nem éppen illedelmes hangnemben.

-         Hát pedig kedvesem akár tetszik, akár nem ez van. Maga lehetne az egyik leghatalmasabb, legjobb boszorkányunk, már amennyiben hajlandó lenne arra, hogy egy kicsit is használja az eszét, ami elméletileg létezik. Bár gyakorlatilag már egyáltalán nem vagyok benne biztos.

-         Nézze, nem olyan nagy ügy. Van még vagy nem is tudom hány boszorkányjelölt és még vagy tizenegy ha nem több tisztavérű…

-         Már csak hat – mondta szomorúan fájdalmas grimasszal, mintha a bordájába rúgtak volna.

-         Ho-hogy érti, hogy már csak hat? Miért lennénk már csak hatan?!

-         Hmmm… Míg maga lenge cuccokban az isten tudja mivel foglalkozott odakinn, addig abban a világban, ami az öné is, elég rejtélyes és szörnyű dolgok történtek. És csak hogy érezze annak a súlyát, hogy mi történhetett volna elmondom, hogy az az öt tisztavérű szörnyű halált haltak egytől egyig, szétvagdosva, vízbefojtva vagy épp összeégve találtak rájuk. Tudja nem véletlen alakultak akkoriban ezek az akadémiák a vámpírok közreműködésével együtt. A maguk felkészítése és addig is a védelme volt a cél biztonságos körülmények között. Mit gondol, mit tudott volna odakinn egyedül tenni, ha megtámadják? Maga is lehetett volna az egyik közülük. És most akkor halott lenne! – hangsúlyozta ki az utolsó mondatot.

-         Én erről nem tudtam semmit

-         Persze, persze, maga csak lázadó korba érkezett vagy bánom is én. De nem gond. Itt van épségben. Most pedig úgy fogunk tenni mintha nagyjából semmi nem történt volna.

-         Vagyis? – kérdeztem félve, mert ez túl jól hangzott, túlon túl jól.

-         Vagyis ifjú hölgy van négy hónapja, hogy elméleti szinten behozza a lemaradást, ami ugye egy éves időintervallum volt és emellett természetesen plusz órákon is részt kell vennie a maga évfolyamában, amiket majd én fogok kijelölni magának, miután Edward és Jasper segítenek kialakítani magának a személyre szóló tanmenetét erre az időszakra. Úgyhogy ennyi ideje van behozni a lemaradását, hogy aztán az évfolyamában folytathassa tovább felkészülését a nagybetűs életre. És ne lepődjön meg, ha esetlegesen plusz órákra is járnia kell majd. Külön órákra, ha úgy tetszik. Most pedig elmehet, ja és a szobájába odakészítettük már a megtanulandó könyveket. Egy jó tanács – kezdte furcsa mosollyal – a maga érdekében már most nekiállnék a tanulásnak. További Szép napot!

-         Önnek is – mondtam, majd már mentünk is kifele.

Az épületbe, ami a szállásom is, egyedül csak Jasper kísért el. Aminek kifejezetten örültem, mert így azt gondoltam, majd sikerül vele beszélnem bizonyos dolgokról.

-         Jasper, figyelj…én sajnálom, amit tettem.

-         Tudom.

-         Akkor miért haragszol?

-         Én… én nem haragszom – mondta miközben megállt, és nekem is meg kellett, hogy aztán megfordulva rá nézhessek.

-         Akkor…

-         Én csak azt gondoltam bízol bennem.

-         Bízom is. Még mindig te vagy az egyedüli ember, akiben megbízom.

-         Ez jól esik, de miért hazudtál.

-         Jasper kérlek, próbálj megérteni. Én nem úgy jöttem ide mint a többi diák. Nem mintha nekik sok választásuk lenne, de sokkal vidámabban fogják ezt az egészet fel. És én? Én… ide születtem. Elvárásoknak voltam már születésemkor is kitéve amiatt, hogy tisztavérű boszorkány vagyok, ami ritka. Megpróbáltam elfogadni a helyzetet. Megpróbáltam túltenni magam azon, hogy már nincsenek mellettem a szüleim, de úgy éreztem magam minden egyes percben, mint egy kád tűzforró vízben. Érted? Mintha szépen lassan égetné el rétegről rétegre ez az egész hely azt, aki vagyok. Egyedül te segítettél nekem abban, hogy ez egy kicsit jobb legyen számomra.

-         Akkor miért hazudtál a szemembe, hogy nem mész és tetted az ellenkezőjét annak amit mondtál? Szerettelek. Vigyáztam rád, és vigyáztunk volna mindenkire. Főleg rád, itt biztonságban voltál.

-         Én nem akartam titokban tartani azt az egészet, ami köztünk volt. Érted? Én nem…

-         Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. De az a múlt. Túl kell lépni, és szerintem ez már majdnem sikerült is nekünk. Úgyhogy továbbra is itt leszek neked, ha valakivel beszélgetni akarsz, vagy bármi problémád van, hozzám nyugodtan fordulhatsz segítségért. Én itt vagyok neked.

-         Hogy lehetsz ilyen jó lelkű mindezek után? Utálnod kéne, és haragudnod rám, mert elhagytalak és becsaptalak.

-         Talán igen. De te egy angyal vagy, aki hozott pár helytelen döntést – mondta ezt úgy hogy közelebb lépett hozzám és megsimogatta az arcomat. Tekintete pedig csupa lágyságot tükrözött. – De tudom, hogy egyedül vagy és szükséged van valakire. És én éppen ezért mondom ezt. Én itt vagyok neked és segítek, ha kell, de nem őrült szökési tervek végrehajtásában, azt azért szögezzük le.

-         Oké. Rendben. Köszönöm szépen – mondtam miközben arcomon nyugvó kezére helyeztem a kezem, és csak néztünk egymás szemébe.

-         Jasper. Őrségváltás van a nyugati falnál – szólt egy hideg és kemény hang, mire én az illető megjegyzésére csak fújtam egyet. Naná hogy meg kell hogy zavarja valaki ezt a szép pillanatot.

-         Megyek – mondta a pasi felé fordulva, majd elvette kezét az arcomról. – Most mennem kell. Pakolj ki és kezdj neki olvasni. Alice lesz még a szobádban. Talán ez megkönnyíti neked a helyzetet, de egyet ne felejts el. A helyzet egy év alatt nagyon sokat romlott. Egyre több ismeretlen és rossz hatalom üti fel a fejét a világon, amik nyomán csak pusztulás és halál marad. Most ne tegyél semmi meggondolatlant, ha kérhetlek. Az életedbe is kerülhet. Próbáld meg elfogadni a helyzetet! A saját érdeked! Az életedbe is kerülhet egy hasonló szökési terv! Most nincs itt sem a helye, sem az ideje az ilyen tetteknek!

-         Tényleg ilyen rossz a helyzet? Na de mégis mi ez ami…

-         Erről nem beszélhetek, de jobb, ha tudod elég szigorú intézkedéseket hoztak, kezdve azzal, hogy duplázott az őrség, ami persze részben neked is köszönhető és a szökésednek. Mely felhívta mindenki figyelmét a védelem hiányosságaira. Egyszóval inkább fogadd meg az igazgatónő tanácsát. Koncentrálj az előtted álló feladatokra.

-         Rendben van. Bár előre félek mennyi könyvet kell majd megtanulnom – mondtam fanyar mosollyal, mire ő csak felnevetett, szabadon és jókedvűen, a gondterhelt ráncok is legalább eltűntek egy pillanatra.

-         Félhetsz is.

-         És mikor fogunk edzeni? – kérdeztem reménnyel a hangomban, hisz biztosan el fogom tudni viselni azt a sok rosszat, ha tudom, vele is lesznek edzéseim. De kérdésemre egyből elkomolyodott.

-         Semmikor.

-         Hogyan?

-         Nem én leszek az edződ, mentorod, hanem más.

-         Mi? Mi az hogy más hisz te vagy az egyik legjobb. És különben sincs senki aki itt rajtad kívül többet tudna nekem tanítani.

-         Ebben tévedsz. Engem is úgy tanított valaki.

-         Ja persze a bátyád, de ő most ugye nincsen itt… - folytattam volna a mondatot, de a tekintete belém fojtotta a szót. – Most szívatsz? Az ő volt? Az akinek neki rohantam, és aki annyira irányító típusnak tűnt a repülőn?

-         Hé… a testvéremről beszélsz. És több tiszteletet.

-         Tiszteletet? Egy frászt.

-         Aranyos vagy mikor puffogsz.

-         Nem is puffogok.

-         De igen és ne kezdjük el a feleselgetést, mert menned kellene és nekem is.

-         Szóval ő fog tanítani engem?

-         Igen. Remek tanár elhiheted, de ne ítélkezz elsőre. Ő egy jó ember.

-         Vámpír – vágtam rá mire jelentőségteljesen nézett rám. – Jó rendben nem szóltam semmit.

-         Egyébként is keresve sem találhatott volna jobb személyt az igazgatónő arra hogy téged és az osztályt tanítsa.

-         Fogadjunk hogy erős a szadista hajlama – morogtam.

-         Bella. Kérlek.

-         Jó rendben befejeztem. De tudom, hogy nem fogunk kijönni, ennyi már elég is volt ahhoz, hogy kiismerjem. Szóval. Most engedelmeddel bevetem magam a könyveim kupacába egy energiabomba nőszeméllyel együtt.

-         Rendben van, és ne feledd, én itt vagyok neked. Mint egy barát.

-         Barát… - kóstolgattam ezt a szót, de végül is igaza van. – Igen. Köszönöm.

-         Na eredj, majd még találkozunk.

-         Rendben. Szia

-         Szia.

Miután elköszönt már huss, el is illant és hirtelen erős hiányérzetem támadt.

***

(Mindeközben a nyugati falnál)

-         Szóval ő volt az? – kérdezte Edward az akkor megérkező Jaspert.

-         Igen.

-         Nem hittem volna hogy ennyire felelőtlen vagy. Mégis hogy tudtál… te és ő…

-         Ezt nem hiszem hogy neked kéne elmagyaráznom, emlékezz csak Emilyre és hogy neked kevesebb idő is kellett hogy beleszeress.

-         Őt ne keverd bele.

-         Hát akkor te pedig ne ítélkezz felettem.

-         Tizenkilenc éves! – kötötte az ebet a karóhoz Edward.

-         Húsz lesz és érettebb annál mint amennyi idős.

-         Igen. Az nyilvánvalóan látszik. Hisz másképpen nem hozna, nem hozott volna felelőtlen döntéseket.

-         Mintha te még soha nem csináltál volna semmi hülyeséget – vágott vissza egyre ingerültebben Jasper.

-         Nem de én tanultam a hibáimból.

-         Ő is fog majd meglátod, és amúgy is nagyon ügyes. Könnyű lesz majd vele.

-         Azt kétlem. Ha csak nem a futás a tehetsége…  már rég halott lett volna, ha ők találnak rá előbb. Mégis mit tanítottál neki? Hogy hogyan kell levetkőzni? – kérdezte Edward, mire Jasper egyből egy hatalmas jobb horoggal fojtotta belé a további szót.

-         Ne merészelj ilyet mondani róla. Igen is tehetséges.

-         Igen az látható volt mikor futásakor belém rohant és hatalmasat esett. Hát elájulni remekül tud!

-         Meg tudja magát védeni, csak még további tanulásokra lesz szüksége.

-         Csoda hogy életben volt egyáltalán. Látszik rajta, hogy ha volt is neki az izmai „összementek”, szétszórt, és nemtörődöm. Így csak egy könnyű préda nekik, sőt, akárkinek.

-         Azért vagy itt nem? Hogy segíts neki.

-         Csodát én sem tudok tenni és ő csak egy „ember” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe Edward. – Szereted?

Jasper azonban nem válaszolt.

-         Kérdeztem valamit!

-         Igen, mint egy barátot – mondta megfontoltan Jasper.

-         Ez nem igaz. De jó lesz ha teszel róla, hogy ne is érezz többet iránta mint egy barát iránt. Gyengeség nálad és magadat is veszélybe sodrod. Ne hagyd magad, hogy egy gyenge kislány erőtlenné tegyen. Mindig is túl érzelmes voltál. És ne legyél vele olyan kedves, mert akkor nem érünk el semmit sem vele az életben. Soha nem lesz az, akinek majd egyszer lennie kell.

-         Én hiszek benne.

-         Azt mindjárt gondoltam – mondta Edward zárás képpen, majd egy pillanaton belül már ott sem volt.

Jasper még egy kicsit elgondolkodott az iménti párbeszéden és rá kellett, hogy jöjjön, bizony igaza van Edwardnak. Bella gyenge és ez az életébe is kerülhet!

2. fejezet

Alice is izgatottabbá vált és szinte hallottam, ahogy mind a kettőnk szíve csak úgy dübörög a mellkasunkban, így az egyik utcán betereltük magunkat egy másikba, azonban ez sem tűnt jó ötletnek, mert ebben az utcában megint egy alak állt… halál nyugisan a falnak dőlve. Ami sosem jelent semmi jót. Biztos valami baltás gyilkos. A filmekben is mindig azok a legveszélyesebbek!

Szerencsére volt még egy lehetőségünk és ki nem mondtuk ugyan, de bíztunk a menekülés jó kimenetelében.

Így befordultunk gyorsan erről az utcáról egy másikba és egyből elkezdtünk futni, de mint sejthető, vámpírok ellen nem jutunk sokra, pláne nem vadonatúj, lábfeltörős magas sarkúban. Ők különben is túl gyorsak ahhoz, hogy gyorsan eltűnjünk. Mondanom sem kell, hamar utol is értek minket és ragadtak meg a vállunknál és a derekunknál fogva. De nekem sem kellett több. Pár jól megtanult mozdulattal és ütéssel, amikre tökéletesen emlékeztem, kiszabadítottam magam, majd Alice-t is nagy nehezen sikerült az őt fogó nagy mamlasz fogságából kirántani egy jó pillanatban. Majd megragadva a kezét egy másik irányba próbáltunk meg lélekszakadva futni, ám akkor, mikor befordultam a sarkon akkora lendülettel futottam, hogy nekiütköztem valakinek mire, mint egy krumpliszsák hátraestem, és már csak arra emlékeztem, hogy mintha valaki szólongatna, és hogy valami nagyon fáj.

Aztán semmi. Teljes sötétség.

Később furcsa érzésekkel, előérzettel kezdtem magamhoz térni. Először még megmozdítani is nagyon fájt a fejem, így ezzel nem is próbálkoztam túlzottan, aztán a kezemmel kitapintottam a fejem hátulján egy hatalmas púpot, ami nagyon érzékeny és fájdalmas volt érintésre. Ezek után döntöttem el, hogy talán a szemem sem ártana kinyitni, hisz a fejem még nyilvánvalóan a nyakamon van, lélegzem, tehát életben vagyok, és nem ártana tudni, hogy hol vagyok!

Lassacskán próbálgattam tehát a szemem, és mikor fény érte őket, egyből hunyorogva visszazártam.

-         Kaptál fájdalom csillapítót, lehet ettől… kicsit rosszul fogod érezni magad, de majd jobb lesz – mondta egy hang, mire egyből kipattantak a szemeim. Ismertem ezt a hangot. Nagyon is.

-         Jasper! – mondtam elhűlve az előzőleg hallott hang tulajdonosának, aki szomorúan nézett rám. Most is ugyan úgy nézett ki, mint ahogyan emlékeztem rá. Csak talán kicsit borostásabbnak tűnt. Biztos régen tudott megborotválkozni. Az arca nyúzott, gondterhelt és a tekintete… Utálom olyankor mikor szomorú, megbántott vagy valamilyen negatív érzései vannak, annyira nagyon meglátszik a szemében.

-         Csatold be magad, mindjárt landolunk – mondta, ezzel felállt és indult volna, ha nem állítom meg.

-         Mi? Mi az, hogy landolunk? – kérdeztem egy fokkal vékonyabb hangon, majd felpattantam, bár ez nem bizonyult jó ötletnek, mert egyből megszédültem és meg kellett, hogy kapaszkodjak az egyik székben. Miután minden a helyére állt a látóteremben és semmi sem volt elmosódott, láttam, a repülőnek a belsejében, amiben épp voltunk, az Akadémia jelképét festve a padlószőnyegre és a székekre is. A suli magángépén vagyok, ami csak egyet jelenthet. – Mi?!… Nem vihettek vissza!!!

-         Miért? – fordult meg és érzelemmentes hangon szólt hozzám.

-         Mert szerintem az, hogy eljöttem egyértelmű jelzés volt arra vonatkozólag, hogy mennyire nem akaródzott ottmaradni.

-         Csakhogy nem te döntesz. Nem vagy felnőtt, hogy saját magad dönts erről. Neked bent van a helyed az Akadémián. Pláne ilyen vészterhes időkben.

-         Ááá. Értem. Tehát itt tartunk megint. Ugyan az a lemez újra és újra! Gyereknek tartasz!

-         Az is vagy… még. Miért nem látod be? Újból be akarod bizonyítani, hogy milyen felelőtlenül tudsz viselkedni? Rendben. Teesék! Próbálkozz! De akkor is visszaviszünk az akadémiára.

-         Haragszol, mert elmentem, ez rendben van, de…

-         Nincs semmi de. Ami volt elmúlt. Biztos te is túltetted magad rajta, ahogy én is. Vége! Ideje lenne, hogy felnőj!  – mondta keményen ki az utolsó mondatot, majd elfordult és kiment, helyébe pedig Alice futott be, aki amint meglátta, hogy jól vagyok, egyből odarohant hozzám és szorosan ölelt engem.

Vége! Csak ez a szó zakatolt a fejemben. Vége!

Sejthettem volna, és igazából ennek így kellett lennie, de így kimondva ez egyszerűen szörnyen hangzik. Ettől úgy éreztem magam, mint akire egy ház dőlt!

-         Istenem Bella, annyira megijedtem, de nem lesz semmi baj.

-         Mi? Semmi baj nem lesz? Már van Alice. Te is tudod!

-         Bella…

-         Nem, hallgass ide… egy pillanat. Te mit keresel itt? Neked nem kéne itt lenned. Neked nem kell az Akadémiára menned, téged már nem kényszeríthetnek!

-         Nem hagylak egyedül. Veled megyek és vigyázunk egymásra, mint eddig is. És nem kényszer, hanem döntés volt, a részemről!

-         Alice ez nagyon nem jó ötlet.

-         Lehet. De én már felnőtt vagyok.

-         Ja. Nagyon felkapott lett a „felnőtt” szó az elmúlt öt percben.

-         Jaj szívem – mondta sajnálkozva, mikor leesett neki.

-         Semmi baj. Sejthettem, hogy ez lesz, és talán nem is baj – mondtam szomorúan, miközben Alice simogatta a hátamat és nyugtatólag susmogott a fülembe arról, hogy ezekután majd ő fog figyelni rám, és nem hagyja, hogy bármi is történjen, mert azt szereti, mikor mosolygok. És persze mikor harcias vagyok, és morgolódok.

Később aztán leültünk és becsatoltuk magunkat. Alice mind eközben bátorítólag fogta a kezem, és egész hátralevő úton csak csacsogott, és nem hagyta, hogy a gondolataim elkalandozzanak olyan irányba amitől, megint letargiába esnék.

Közben néhány másik vámpír testőr is csatlakozott hozzánk, ezek közül kettő szinte mindig Jasperrel társalgott. Gondolom az őrizetemről. És a további teendőkről.

Na de egy valamit nem értek, hogy miért kell engem ilyen felügyelettel kísérgetni, ki vagyok én a Pápa? Nem, csak egy kis senki vagyok. Egy „gyerek” aki elszökött a suliból!

Végül fél órán belül landoltunk, majd beszállítottak minket egy dzsipbe és haladtunk arra fele, amerre nem akartam soha többet menni. Jasper vezette a kocsit, amiben ültünk, én hátul ültem két vámpír közt, akiket először igazán meg sem néztem, mikor beszálltam, csak néztem ki a fejemből. Alice elöl ült és láthatóan egyáltalán nem zavarta a tudat, hogy mi történik éppen. Pedig nem úgy ismertem meg, mint aki imádná az Akadémiákat. Most mégis tök nyugodt. Túl nyugodt.

-         A cuccaid már várnak a régi szobádban. A lakótársad pedig Alice lesz – mondta a mellettem ülő, és mikor felnéztem, a rég nem látott Carlos-t láttam.

-         Még mindig van akcentusod! – jegyeztem meg halványan mosolyogva.

-         Hát igen. Van ami nem változik – mondta ez a mexikói régi jó barátom. Ő volt egyike azoknak az Akadémián, akiket szerettem. Őt azért, mert mindig vidám volt és végtelenül optimista. Most azonban gondterhelt az arca, és úgy tűnik, mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt egy évhez képest, pedig ez egy vámpírnál gyakorlatilag lehetetlen.

-         Szörnyen nézel ki – folytattam a beszélgetést, hátha megtudok valamit.

-         Te annyira nem. Még mindig dögös vagy, bár ezt a barna hajszínt még meg kell szokni, még ha ez is az alapszíned. Emlékeimben egy szőke csajszi rémlik – mondta már kicsit nyugodtabban.

-         Majd később beszélgetünk? – kérdeztem.

-         Nem igazán lesz rá alkalom. Ez volt az utolsó napom itt az akadémián. Áthelyeztek Európába. És igazából nem ez az egyetlen változás itt…

-         Carlos – szólt rá erélyesen Jasper, mire az említett abbahagyta előbbi mondatát.

Én erre csak bólintottam, hisz sejtem mi lesz majd a jutalmam a szökésért. Szobafogság, és mindenki előtti megaláztatás. Legalább van kin példát statuláljon majd Gertrúd, az a szipirtyó, aki az Akadémiát vezeti immár nyolcvanöt éve. Az is miért nem tud nyugdíjba vonulni!

Na itt a kövi. Remélem tetszik majd nektek!

sziasztok!

1. fejezet

„ – Ígérd meg, hogy kivered ezt az egészet a fejedből.

-         Ne kérd ezt Jasper. Én nem bírom ezt tovább. Engem ez nem érdekel. Szabad akarok lenni kötöttségek nélkül.

-         Bella! Kérlek. Hányszor átbeszéltük ezt már? Itt vannak a barátaid, itt vigyáznak, vigyázunk rád, és mindenkire. Mégis hová mennél?? - ebben mindig igaza van, amikor ezt mondja. Nincs családom, sem saját ingatlanom, ahova elmehetnék. - Szeretlek és féltelek. Itt biztonságban vagy, mint mindenki más. Jó lenne, ha most már hallgatnál rám.

-         De…

-         Kérlek!

-         Hjajj… rendben van – mondtam beletörődve, majd szorosan megöleltem őt. Majd öleléséből felnéztem rá, és egy halvány mosoly után megcsókoltam, úgy mintha az életem múlna rajta. – Szeretlek.

-         Én is.

-         Akkor azt hiszem jobb lesz, ha megyek vissza a hálókörletbe, mielőtt valaki észrevesz – mosolyogtam rá, mintha minden rendben volna.

-         Rendben. Szia, és szép álmokat - mondta, majd egy gyors puszit követően elment.

-         Szia – suttogtam a sötét éjszakába, mely csendben fonta körbe az akadémia területét. Nagyot sóhajtottam és egy gyors hátraarccal elindultam előző célom fele remélve, hogy most örökre sikerül hátrahagynom ezt a helyet!”

Ez az emlék megannyi nap eszembe jut, mióta eljöttem az Akadémiáról. Fájt a szívem, hogy ezt tettem azzal, akit szeretek, de magam miatt kénytelen voltam ezt véghez vinni, mert nem bírtam volna tovább.

Az akadémia tanulóinak kilencvenkilenc százaléka kívülről jött, én viszont oda születtem. És még sosem voltam kint, a normális világban, ahol nem akarnak szabályokkal felkészíteni minket a legrosszabbra.

Az akadémián sok barátom van, akik azt hiszik, hogy azok. De igazából sokan csak félnek, és így próbálnak nem az ellenségem lenni. Sokak szerint kiszámíthatatlan vagyok, erőszakos, mások szerint nem normális az ahogy viselkedem. De hát ők mind meghunyászkodnak és élvezik, hogy boszorkányok, vagy éppen vámpírok lettek. Kiválasztottaknak gondolják magukat, felsőbbrendűnek az embernél, pedig valamennyien azok, vagy azok voltak átváltozásuk előtt.

Én is egyike vagyok ott a boszorkány-jelölteknek. De én valamiért nem érzem magam annak!

***

-         Bella, kincsem, miért nem alszol még?

-         Mert nem tudok anyu! Mesélsz nekem valamit?

-         Ahhoz már késő van!

-         Léégyszii!

-         Na jól van takarózz be nyakig, és akkor mesélek – mondta anyu, majdodasétált a könyvespolcomhoz, hogy levegeyn onnan egy mesekönyvet nekem, de én nem onnan akartam hallani a mesét.

-         Nem olyan mesét akarok! – nyafogtam.

-         Hát akkor? – kérdezte mosolyogva anyukám, aki már tudta, hogy mit szeretnék hallani. – Na jól van, de utána alvás. Különben hihetetlen, mennyire érdekel téged a történelmünk.

Anyu oda feküdt mellém, majd miután kényelmesen elhelyezkedett, addig ügyeskedtem, mígnem ölelésébe nem tudott vonni, és belekezdett…

***

Nem is értem, hogy öt évesen hogy szerethettem, mikor a történelmünkről mesélt. Bár az is igaz, hogy hercegnős - herceges változatba bújtatta a szereplőket akkor.

Szinte magam előtt látom őt, kedves mosolyát, dallamos lágy hangját, néha annyira beleélem magam az emlékekbe, hogy olyan mintha érezném, hogy átölel, mint mikor kicsi voltam. Nagyon szerettem őt. Számomra ő és apa volt a legfontosabb az életembe, de elvették tőlem őket. Apukámat még születésem után pár nappal ölték meg, miközben anyut és engem védeni próbált, mikor megtámadták az iskolát. Arról azóta is hallgatnak, hogy mi is történt pontosan. Sok diákot megöltek, nagyon sokat, azt hívják a mi történelmünkben fekete Napnak, Mészárlásnak. Ugyan ez történt a többi ilyen iskolában is, de a legsúlyosabb áldozatokat itt szedték! Aki túlélte nem beszél róla, mert fél!

Anyu is nehezen viselte apám halálát, de miattam megpróbált túlélni. Sokat mesélt nekem róla, és bár nem emlékszem rá, el tudom képzelni milyen lehetett. Anyu szerint nagyon jóképű volt. Kifejezetten sármosnak írta le, magas, barna hajú, kék szemű volt, férfias, mély és kedves hangja pedig még inkább emelte vonzzerejét. Mikor újszülött voltam és sírtam, apu dúdolt nekem mindig és én mindig megnyugodtam a hangjától. Anyu legalábbis ezt mesélte. Azt is tőle tudtam meg, hogy komoly és felelősségteljes volt. Mindig odafigyelt anyára és a kedvében próbált járni, olykor kellő képen vicces is volt, sosem unatkoztak egymás mellet, és persze nagyon szerették egymást. Csak sajnos nem adatott meg nekik sok idő.

Mikor hat éves voltam anyu súlyosan megbetegedett. Senki nem tudta, mi okozta a betegséget, mely halálos kimenetelű lett, és amelytől én árva lettem. Onnantól kezdve az iskola volt a családom. De sosem tudtam beletörődni, hogy már nincsenek szeretteim.

Akkor változott egy kicsit meg a helyzet, mikor találkoztam Jasperrel. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ő és én olyan jóban leszünk. És mégis, miatta éreztem úgy, hogy van aki velem van, figyel rám és vigyáz rám. Boldog voltam. De nem lehettem mégsem teljesen az, hiszen még nem számítottam és nem számítok nagykorúnak. Így mindent titokban kellett tartani. Az apró érintések, a szép szavak, apró de jelentőségteljes pillantások, melyeket olyankor mondhattunk csak ki, mikor senki sem figyelt ránk.

Éppen ez miatt lett elegem az egészből. Titkolnio valamit, ami nem bűn, csak azért mert vannak bizonyos szabályok… Ha kitudódott volna, az én büntetésem nem is lett volna számomra olyan rossz, addig Jasper elvesztette volna a munkáját, és a megbízhatóságát, amit sok év alatt harcolt ki magának. Szóval ő sokat veszített volna.

És ezt igazán nem akartam. Ezért is kellett hazudnom neki, ezért kellett úgy tennem, hogy minden rendben lesz, nem megyek el és itt maradok vele, de úgy éreztem megfulladok az Akadémián. Így megtettem azt a lépést, mely számomra a legnehezebb volt, de csakis Jasper szempontjából.

Az életem most majdnem tökéletes, egy hét múlva betöltöm a huszadik születésnapomat, eggyel közelebb kerülök a felnőttkor bizonyos számához, és akkor talán mindent másképp látok, és újra kezdhetek.

Egy éve jöttem el körülbelül az akadémiáról, és azóta senki nem zargat. Persze szóbeszédek eljutnak hozzám, és nem túl bíztatóak, de egyenlőre nem törődök ezekkel a dolgokkal. Úgy érzem itt kint az emberek világában ezek nem rám tartoznak.

Egy kis albérletben lakom, melyet felszolgálóként kapott kis pénzemből fizetek. Itt a normális világban ismertem meg egy nagyon szeretnivaló lányt Alice-t is aki szintén boszorkány-jelölt, pontosabban most már majdnem teljes értékű boszorkány. Ő is eljött az egyik akadémiáról, ami Angliában működik. Bár az ő esetében nem volt szó szökésről, mivel már elmúlt huszonegy, saját maga  döntötte el, mit szeretne és ő világot szeretett volna látni, meg állítólag egy szerelmi csalódás is közrejátszott abban, hogy ide jött.

Alice egy tündéri teremtés. Igazán szeretni való, szép csajszi, aki tele van energiával. Talán nem is véletlen, hogy a képessége is ez, csakhogy ez az egyik legnehezebben uralható dolog, így nem is tudja elég jól használni, de elmondása szerint tökéletes az élete anélkül is, hogy „bosziskodna”. Szóval nagyon megszerettem ezt a lányt. Egyébként a munkatársam és albérlőtársam is egyben. Igazán nagy kincs.

Kicsit azért irigylem. Szép, okos, energikus és van tehetsége, nem úgy, mint nekem, akinek max a közelharci ismeretei jelenthetnek valamit, csakhogy ez nem tehetség. Csak egy valamihez értek igazán, mégpedig, hogy a szokásosnál jobb a harci technikám. Könnyebben elnáspángolok akárkit. Köszönhetően Jaspernek, aki remek tanár volt.

És ha már nála tartunk, vajon mit csinálhat? Elfelejtett? Ha haragudott rám a történtek miatt, megbocsátott, vagy legalább meg fog-e?! Sok a kérdés de nincsen válasz!

-         Na min gondolkodsz?

-         Semmin, csakhogy milyen hamar eltelt már egy év, mióta…

-         Hmm…mindig csak a múlton rágódsz, hagyd már. Élvezd az életet, tudom is, mi kell neked – vágott cinkos vigyort Alice.

-         Alice, ehhez most nincsen kedvem. A legkevésbé sem jó ötlet, amit a kis agyad tekervényei kitaláltak. Fáradt vagyok, holnap hosszú műszak, és nincs egy jó göncöm sem. És most a lábaim is fájnak hogy magas sarkúba erőszakold őket!

-         Áá… Dehogy. Az én ötleteim mindig jók. Elmegyünk bulizni és kész, punktum. Most nem hagyom magam lebeszélni erről az egészről. Olyan régen voltunk már egy jó kis táncos, alkoholos mulatságon. Szerinted viccből szereztem kamu okmányokat neked? Nem. Azért, hogy ne egyedül igyak. Szóval kapd össze magad kisanyám, mert megyünk bulizni – mondta az utolsó két szót énekelve. – És ha nemet mersz mondani, egy hétig nem szólok hozzád, nem nézek rád, de még meg sem hallgatlak és…

-         Jól van – mondtam beletörődve. – Jól van, csak fejezd be a zsarolást. De… mit vegyek fel okostojás?

Sajnos Alice mindenre gondolt, így vadonatúj ruhában és cipőben parádézhattam az este hátralevő részében.

Fél óra múlva már menetkész voltam. Bár Alice-nek sok mindent mondtam, igazság szerint egy valami miatt nem volt kedvem menni, az pedig az, hogy tél van és nagyon hideg. De még milyen! És a szórakozó hely is vagy fél óra, csupa olyan utcán keresztülvágva, ahol bármilyen veszély leselkedhet ránk.

Alic-vel egymásba karolva haladtunk a sötét esti utcán, ahol csak a magassarkúink kopogását és fecsegésünket lehetett hallani, aztán mikor egyszer csak oldalra pillantottam és láttam, hogy az út túloldaláról szépen lassan két, a termetükből ítélve férfinek tűnő alak, haladt pontosan az irányunkba. Talán nem kéne, hogy gyanúsnak tűnjön, de abból, ahogy lépkedtek, na meg hogy a boszik és vámpírok felismerik a másikat, na meg a megérzéseim is azt sugallták… menekülj. Óvatosan hátrapillantottam kiutat keresve, ahol szintén két férfit pillantottam meg, akik valószínűsíthetően minket követtek.

Hogy a francba nem vettem őket észre? Pedig kifejezetten jó vagyok benne. Francba… hiszen akkor biztos vámpírok. Még egyszer a francba…

Ennek nem lesz jó vége!!!

Hát nem is egyszerű újra gondolni a dolgokat... de sikerült összehozni a megújult fejezetet! Következő rész vasárnap várható. Ha minden igaz!

Történetről és a történethez...

A történet főszereplője Isabella Swan, aki egy átlagosnak nem mondható lány. Ugyanis ő egy boszorkány jelölt. Szülei korán meghaltak így egyedül maradt és az iskola lett a családja.

Paradise Academy az iskola neve ahova jár. Összesen öt hasonló iskola létezik a világon. Mind arra specializálódott, hogy a boszorkány jelöltekből boszorkányokat faragjanak.

A boszorkányoknak és a jelölteknek is vannak képességeik, kinek előbb, kinek később mutatkozik meg, utóbbiak közé tartozik Bella is, aki úgy hiszi selejt, mert semmi tehetsége sincs azon kívül, hogy ő a legerősebb a boszik közt, és ezt kihasználva Jasper Withlock felkészíti, hogy amíg nincsenek képességei, meg tudja magát védeni. Harcra lesz kiképezve és meg is van hozzá a tehetsége mint kiderül. Bella így erősebb, mint egy boszorkány, de gyengébb, mint egy vámpír, de így is ezt kihasználja a többi boszorkány jelölttel szemben, hogy kialakítsa a távolságot közte és a többiek közt, ezzel is védve magát. Így sokszor félreértik cselekedeteit, mert azt hiszik beképzelt és olykor erőszakos. De mind csak azt látják, ami a látszat!

Jasper egy vámpír, akit huszonhat éves korában változtattak át és ezen az akadémián oktat testnevelést és önvédelmet. Idekerülésekor még csak testőrként dolgozott, aztán az intézet igazgatónője kérte fel tanári posztra, melyet elfogadott. Sok órán, különórán át oktatta Bellát, és nem csak a harcról, hanem sok másról is ami vele jár. Így került egyre közelebb egymáshoz a két fél, amely persze tiltott volt. És nem csak azért, mert tanár-diák kapcsolatról volt szó.  De erről egy kicsit később!

Az iskola struktúrája olyan, mint az emberek világában, teljesítményükkel és koruk előrehaladtával kerülnek egyre feljebb a szinteken a diákok. Az akadémia egy hatalmas területen található, melyen található egy hatalmas főépületből és legalább olyan nagy négy melléképületből álló kastélyszerű építmény. Ezen kívül az iskola területén van még pár kisebb, de annál látványosabb épület, mely a testőröknek, vámpírjelölteknek van kialakítva. És van pár amely közösségi célt szolgálnak, mint például egy saját modern uszoda, és sportlétesítmény.

A négy melléképületben korcsoportokra vannak osztva a diákok, és úgy vannak elhelyezve, itt találhatóak a szállásaik, és közösségi „tanuló” szobáik.

A főépületben vannak az osztálytermek. Természetesen minden óra a korcsoportoknak megfelel, akár csak az emberek világában. Itt tanulnak meg mindent, hogy aztán innen kikerülve már teljes emberként tudjanak részt venni a boszorkány társadalom életében.

Van pár szabály, a legfontosabb, hogy az akadémia területén belül a tanulók  és az őrzésükért felelős beosztott vámpírok közt nem alakulhat ki semmilyen viszony. Ha mégis, akkor annak súlyos következményei lennének, mind a két vétkes részéről. Persze van egy kiskapu, ami azt jelenti, hogy 21. életévét betöltött tanuló felnőttnek számít a törvények szerint, függetlenül attól, hogy még tanul, és ily módon a szabályok ezen része rájuk nem vonatkozik, ha mégis így alakul.

Továbbá engedély nélkül nem lehet elhagyni az iskolát. Csak szigorú felügyelet mellett, és csak rövid időre. Ez alól kivétel az iskola által szervezett kirándulások. Amik évente egyszer ha vannak.

A vámpírokról: teljesen emberien néznek ki, egy ember,  ha szembe megy vele az utcán nem mondja meg róla, hogy mi is ő valójában.

Mind egytől egyig gyönyörűek, mely segít nekik az áldozatukat magukhoz édesgetni. Az emberek rájuk igen érzékenyek és könnyen elcsábulnak.

Szemük színe változik táplálkozáskor. Emberi vérrel táplálkoznak csak. Nem ölik meg ezáltal az embereket, csak esznek belőlük. Ilyenkor képesek olyan mérget termelni, mely gátolja a gyors véralvadást a táplálkozás idejére és egy fajta kábulatba ejtik az embert. Az áldozatban semmi félelem nincs ilyenkor, mert teljesen elgyengülnek és mámorító érzésben úszkálnak. Épp ezért sokan lesznek az emberek közül rabjai a vámpíroknak. Olyan ez számukra, mint a drog.

A vámpírok általában családban élnek, mint a normális emberek, de vannak, akik magányosan pár fős társaságban tengetik napjaikat az emberek közt. Legtöbbjük a társadalom számára hasznos munkát végeznek, az igazságszolgáltatásban, orvoslásban, jogi vonalon, illetve egyéb helyen. Jó néhányan azonban a boszorkányok őrzőjeként végzik feladatukat. Nekik az akadémia területén belül is biztosított a táplálkozásra való igény. Külön épületben, és ezek a nők és férfiak az iskola területén belül vannak eltartva luxus körülmények közt. Bár ez egy ember számára visszatetsző és bűncselekménynek minősülő dolog a vámpírok és boszorkányok számára természetes, mint a levegő jelenléte.

A vámpírok harapás útján nem változtatnak át senkit, az csak az életben maradást szolgálja nekik. Átváltoztatni csak az ötszáz éves vagy idősebb vámpírok tehetik meg, és mivel belőlük igen kevés van, így szabályozott a vámpírteremtés!

Vámpírjelöltek: Olyan fiúk és lányok, akikből vámpírok válhatnak. Az átváltozást csak huszonöt éves korukban kezdhetik el, és csak bizonyos vámpírok tehetik meg, de még akkor sem biztos, hogy sikerül. Az átváltozás a legszörnyűbb kínokat jelenti, mely öt napig tart. Ha valaki túléli ezt az időszakot vámpírrá vált. Hogy mi az oka annak, hogy nem mindenkiből lesz vámpír, azt még senki sem tudja. Éppen ezen tragikus kimenetelű dolog miatt szabtak kor-határt, hogy felkészítsék a leendő vámpírokat az átváltozásra és az azt követő életre. Ők is akadémiák valamelyikén tanulnak a többi boszorkánnyal és vámpírral.

Boszorkány jelöltek: Boszorkány felmenőkkel rendelkező személyek. Körülbelül tizenöt éves korukra mutatkozik meg, milyen képességük lesz. Miután kitanulták annak használatát és végzik el az iskolát, akkor lesznek teljes értékű boszorkányok.

Hát ennyi lenne röviden az összefoglaló, mely nagyvonalakban vázolja a dolgokat és biztos jó pár kérdésre ad választ és még jó pár kérdésetek lenne, de majd a történet előrehaladtával fény derül a dolgokra.

Sziasztok!

Hosszú kihagyás után visszatértem a blogra.
A történetet levettem, mert kicsit átírom, átgondolom a dolgokat! És Majd szépen sorjában ahogy időm engedi írom a történetet!

Remélem azért páran még várjátok a történetet!
Addig is...

Üdv mindenkinek!