1. fejezet

„ – Ígérd meg, hogy kivered ezt az egészet a fejedből.

-         Ne kérd ezt Jasper. Én nem bírom ezt tovább. Engem ez nem érdekel. Szabad akarok lenni kötöttségek nélkül.

-         Bella! Kérlek. Hányszor átbeszéltük ezt már? Itt vannak a barátaid, itt vigyáznak, vigyázunk rád, és mindenkire. Mégis hová mennél?? - ebben mindig igaza van, amikor ezt mondja. Nincs családom, sem saját ingatlanom, ahova elmehetnék. - Szeretlek és féltelek. Itt biztonságban vagy, mint mindenki más. Jó lenne, ha most már hallgatnál rám.

-         De…

-         Kérlek!

-         Hjajj… rendben van – mondtam beletörődve, majd szorosan megöleltem őt. Majd öleléséből felnéztem rá, és egy halvány mosoly után megcsókoltam, úgy mintha az életem múlna rajta. – Szeretlek.

-         Én is.

-         Akkor azt hiszem jobb lesz, ha megyek vissza a hálókörletbe, mielőtt valaki észrevesz – mosolyogtam rá, mintha minden rendben volna.

-         Rendben. Szia, és szép álmokat - mondta, majd egy gyors puszit követően elment.

-         Szia – suttogtam a sötét éjszakába, mely csendben fonta körbe az akadémia területét. Nagyot sóhajtottam és egy gyors hátraarccal elindultam előző célom fele remélve, hogy most örökre sikerül hátrahagynom ezt a helyet!”

Ez az emlék megannyi nap eszembe jut, mióta eljöttem az Akadémiáról. Fájt a szívem, hogy ezt tettem azzal, akit szeretek, de magam miatt kénytelen voltam ezt véghez vinni, mert nem bírtam volna tovább.

Az akadémia tanulóinak kilencvenkilenc százaléka kívülről jött, én viszont oda születtem. És még sosem voltam kint, a normális világban, ahol nem akarnak szabályokkal felkészíteni minket a legrosszabbra.

Az akadémián sok barátom van, akik azt hiszik, hogy azok. De igazából sokan csak félnek, és így próbálnak nem az ellenségem lenni. Sokak szerint kiszámíthatatlan vagyok, erőszakos, mások szerint nem normális az ahogy viselkedem. De hát ők mind meghunyászkodnak és élvezik, hogy boszorkányok, vagy éppen vámpírok lettek. Kiválasztottaknak gondolják magukat, felsőbbrendűnek az embernél, pedig valamennyien azok, vagy azok voltak átváltozásuk előtt.

Én is egyike vagyok ott a boszorkány-jelölteknek. De én valamiért nem érzem magam annak!

***

-         Bella, kincsem, miért nem alszol még?

-         Mert nem tudok anyu! Mesélsz nekem valamit?

-         Ahhoz már késő van!

-         Léégyszii!

-         Na jól van takarózz be nyakig, és akkor mesélek – mondta anyu, majdodasétált a könyvespolcomhoz, hogy levegeyn onnan egy mesekönyvet nekem, de én nem onnan akartam hallani a mesét.

-         Nem olyan mesét akarok! – nyafogtam.

-         Hát akkor? – kérdezte mosolyogva anyukám, aki már tudta, hogy mit szeretnék hallani. – Na jól van, de utána alvás. Különben hihetetlen, mennyire érdekel téged a történelmünk.

Anyu oda feküdt mellém, majd miután kényelmesen elhelyezkedett, addig ügyeskedtem, mígnem ölelésébe nem tudott vonni, és belekezdett…

***

Nem is értem, hogy öt évesen hogy szerethettem, mikor a történelmünkről mesélt. Bár az is igaz, hogy hercegnős - herceges változatba bújtatta a szereplőket akkor.

Szinte magam előtt látom őt, kedves mosolyát, dallamos lágy hangját, néha annyira beleélem magam az emlékekbe, hogy olyan mintha érezném, hogy átölel, mint mikor kicsi voltam. Nagyon szerettem őt. Számomra ő és apa volt a legfontosabb az életembe, de elvették tőlem őket. Apukámat még születésem után pár nappal ölték meg, miközben anyut és engem védeni próbált, mikor megtámadták az iskolát. Arról azóta is hallgatnak, hogy mi is történt pontosan. Sok diákot megöltek, nagyon sokat, azt hívják a mi történelmünkben fekete Napnak, Mészárlásnak. Ugyan ez történt a többi ilyen iskolában is, de a legsúlyosabb áldozatokat itt szedték! Aki túlélte nem beszél róla, mert fél!

Anyu is nehezen viselte apám halálát, de miattam megpróbált túlélni. Sokat mesélt nekem róla, és bár nem emlékszem rá, el tudom képzelni milyen lehetett. Anyu szerint nagyon jóképű volt. Kifejezetten sármosnak írta le, magas, barna hajú, kék szemű volt, férfias, mély és kedves hangja pedig még inkább emelte vonzzerejét. Mikor újszülött voltam és sírtam, apu dúdolt nekem mindig és én mindig megnyugodtam a hangjától. Anyu legalábbis ezt mesélte. Azt is tőle tudtam meg, hogy komoly és felelősségteljes volt. Mindig odafigyelt anyára és a kedvében próbált járni, olykor kellő képen vicces is volt, sosem unatkoztak egymás mellet, és persze nagyon szerették egymást. Csak sajnos nem adatott meg nekik sok idő.

Mikor hat éves voltam anyu súlyosan megbetegedett. Senki nem tudta, mi okozta a betegséget, mely halálos kimenetelű lett, és amelytől én árva lettem. Onnantól kezdve az iskola volt a családom. De sosem tudtam beletörődni, hogy már nincsenek szeretteim.

Akkor változott egy kicsit meg a helyzet, mikor találkoztam Jasperrel. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ő és én olyan jóban leszünk. És mégis, miatta éreztem úgy, hogy van aki velem van, figyel rám és vigyáz rám. Boldog voltam. De nem lehettem mégsem teljesen az, hiszen még nem számítottam és nem számítok nagykorúnak. Így mindent titokban kellett tartani. Az apró érintések, a szép szavak, apró de jelentőségteljes pillantások, melyeket olyankor mondhattunk csak ki, mikor senki sem figyelt ránk.

Éppen ez miatt lett elegem az egészből. Titkolnio valamit, ami nem bűn, csak azért mert vannak bizonyos szabályok… Ha kitudódott volna, az én büntetésem nem is lett volna számomra olyan rossz, addig Jasper elvesztette volna a munkáját, és a megbízhatóságát, amit sok év alatt harcolt ki magának. Szóval ő sokat veszített volna.

És ezt igazán nem akartam. Ezért is kellett hazudnom neki, ezért kellett úgy tennem, hogy minden rendben lesz, nem megyek el és itt maradok vele, de úgy éreztem megfulladok az Akadémián. Így megtettem azt a lépést, mely számomra a legnehezebb volt, de csakis Jasper szempontjából.

Az életem most majdnem tökéletes, egy hét múlva betöltöm a huszadik születésnapomat, eggyel közelebb kerülök a felnőttkor bizonyos számához, és akkor talán mindent másképp látok, és újra kezdhetek.

Egy éve jöttem el körülbelül az akadémiáról, és azóta senki nem zargat. Persze szóbeszédek eljutnak hozzám, és nem túl bíztatóak, de egyenlőre nem törődök ezekkel a dolgokkal. Úgy érzem itt kint az emberek világában ezek nem rám tartoznak.

Egy kis albérletben lakom, melyet felszolgálóként kapott kis pénzemből fizetek. Itt a normális világban ismertem meg egy nagyon szeretnivaló lányt Alice-t is aki szintén boszorkány-jelölt, pontosabban most már majdnem teljes értékű boszorkány. Ő is eljött az egyik akadémiáról, ami Angliában működik. Bár az ő esetében nem volt szó szökésről, mivel már elmúlt huszonegy, saját maga  döntötte el, mit szeretne és ő világot szeretett volna látni, meg állítólag egy szerelmi csalódás is közrejátszott abban, hogy ide jött.

Alice egy tündéri teremtés. Igazán szeretni való, szép csajszi, aki tele van energiával. Talán nem is véletlen, hogy a képessége is ez, csakhogy ez az egyik legnehezebben uralható dolog, így nem is tudja elég jól használni, de elmondása szerint tökéletes az élete anélkül is, hogy „bosziskodna”. Szóval nagyon megszerettem ezt a lányt. Egyébként a munkatársam és albérlőtársam is egyben. Igazán nagy kincs.

Kicsit azért irigylem. Szép, okos, energikus és van tehetsége, nem úgy, mint nekem, akinek max a közelharci ismeretei jelenthetnek valamit, csakhogy ez nem tehetség. Csak egy valamihez értek igazán, mégpedig, hogy a szokásosnál jobb a harci technikám. Könnyebben elnáspángolok akárkit. Köszönhetően Jaspernek, aki remek tanár volt.

És ha már nála tartunk, vajon mit csinálhat? Elfelejtett? Ha haragudott rám a történtek miatt, megbocsátott, vagy legalább meg fog-e?! Sok a kérdés de nincsen válasz!

-         Na min gondolkodsz?

-         Semmin, csakhogy milyen hamar eltelt már egy év, mióta…

-         Hmm…mindig csak a múlton rágódsz, hagyd már. Élvezd az életet, tudom is, mi kell neked – vágott cinkos vigyort Alice.

-         Alice, ehhez most nincsen kedvem. A legkevésbé sem jó ötlet, amit a kis agyad tekervényei kitaláltak. Fáradt vagyok, holnap hosszú műszak, és nincs egy jó göncöm sem. És most a lábaim is fájnak hogy magas sarkúba erőszakold őket!

-         Áá… Dehogy. Az én ötleteim mindig jók. Elmegyünk bulizni és kész, punktum. Most nem hagyom magam lebeszélni erről az egészről. Olyan régen voltunk már egy jó kis táncos, alkoholos mulatságon. Szerinted viccből szereztem kamu okmányokat neked? Nem. Azért, hogy ne egyedül igyak. Szóval kapd össze magad kisanyám, mert megyünk bulizni – mondta az utolsó két szót énekelve. – És ha nemet mersz mondani, egy hétig nem szólok hozzád, nem nézek rád, de még meg sem hallgatlak és…

-         Jól van – mondtam beletörődve. – Jól van, csak fejezd be a zsarolást. De… mit vegyek fel okostojás?

Sajnos Alice mindenre gondolt, így vadonatúj ruhában és cipőben parádézhattam az este hátralevő részében.

Fél óra múlva már menetkész voltam. Bár Alice-nek sok mindent mondtam, igazság szerint egy valami miatt nem volt kedvem menni, az pedig az, hogy tél van és nagyon hideg. De még milyen! És a szórakozó hely is vagy fél óra, csupa olyan utcán keresztülvágva, ahol bármilyen veszély leselkedhet ránk.

Alic-vel egymásba karolva haladtunk a sötét esti utcán, ahol csak a magassarkúink kopogását és fecsegésünket lehetett hallani, aztán mikor egyszer csak oldalra pillantottam és láttam, hogy az út túloldaláról szépen lassan két, a termetükből ítélve férfinek tűnő alak, haladt pontosan az irányunkba. Talán nem kéne, hogy gyanúsnak tűnjön, de abból, ahogy lépkedtek, na meg hogy a boszik és vámpírok felismerik a másikat, na meg a megérzéseim is azt sugallták… menekülj. Óvatosan hátrapillantottam kiutat keresve, ahol szintén két férfit pillantottam meg, akik valószínűsíthetően minket követtek.

Hogy a francba nem vettem őket észre? Pedig kifejezetten jó vagyok benne. Francba… hiszen akkor biztos vámpírok. Még egyszer a francba…

Ennek nem lesz jó vége!!!

Hát nem is egyszerű újra gondolni a dolgokat... de sikerült összehozni a megújult fejezetet! Következő rész vasárnap várható. Ha minden igaz!