2. fejezet

Alice is izgatottabbá vált és szinte hallottam, ahogy mind a kettőnk szíve csak úgy dübörög a mellkasunkban, így az egyik utcán betereltük magunkat egy másikba, azonban ez sem tűnt jó ötletnek, mert ebben az utcában megint egy alak állt… halál nyugisan a falnak dőlve. Ami sosem jelent semmi jót. Biztos valami baltás gyilkos. A filmekben is mindig azok a legveszélyesebbek!

Szerencsére volt még egy lehetőségünk és ki nem mondtuk ugyan, de bíztunk a menekülés jó kimenetelében.

Így befordultunk gyorsan erről az utcáról egy másikba és egyből elkezdtünk futni, de mint sejthető, vámpírok ellen nem jutunk sokra, pláne nem vadonatúj, lábfeltörős magas sarkúban. Ők különben is túl gyorsak ahhoz, hogy gyorsan eltűnjünk. Mondanom sem kell, hamar utol is értek minket és ragadtak meg a vállunknál és a derekunknál fogva. De nekem sem kellett több. Pár jól megtanult mozdulattal és ütéssel, amikre tökéletesen emlékeztem, kiszabadítottam magam, majd Alice-t is nagy nehezen sikerült az őt fogó nagy mamlasz fogságából kirántani egy jó pillanatban. Majd megragadva a kezét egy másik irányba próbáltunk meg lélekszakadva futni, ám akkor, mikor befordultam a sarkon akkora lendülettel futottam, hogy nekiütköztem valakinek mire, mint egy krumpliszsák hátraestem, és már csak arra emlékeztem, hogy mintha valaki szólongatna, és hogy valami nagyon fáj.

Aztán semmi. Teljes sötétség.

Később furcsa érzésekkel, előérzettel kezdtem magamhoz térni. Először még megmozdítani is nagyon fájt a fejem, így ezzel nem is próbálkoztam túlzottan, aztán a kezemmel kitapintottam a fejem hátulján egy hatalmas púpot, ami nagyon érzékeny és fájdalmas volt érintésre. Ezek után döntöttem el, hogy talán a szemem sem ártana kinyitni, hisz a fejem még nyilvánvalóan a nyakamon van, lélegzem, tehát életben vagyok, és nem ártana tudni, hogy hol vagyok!

Lassacskán próbálgattam tehát a szemem, és mikor fény érte őket, egyből hunyorogva visszazártam.

-         Kaptál fájdalom csillapítót, lehet ettől… kicsit rosszul fogod érezni magad, de majd jobb lesz – mondta egy hang, mire egyből kipattantak a szemeim. Ismertem ezt a hangot. Nagyon is.

-         Jasper! – mondtam elhűlve az előzőleg hallott hang tulajdonosának, aki szomorúan nézett rám. Most is ugyan úgy nézett ki, mint ahogyan emlékeztem rá. Csak talán kicsit borostásabbnak tűnt. Biztos régen tudott megborotválkozni. Az arca nyúzott, gondterhelt és a tekintete… Utálom olyankor mikor szomorú, megbántott vagy valamilyen negatív érzései vannak, annyira nagyon meglátszik a szemében.

-         Csatold be magad, mindjárt landolunk – mondta, ezzel felállt és indult volna, ha nem állítom meg.

-         Mi? Mi az, hogy landolunk? – kérdeztem egy fokkal vékonyabb hangon, majd felpattantam, bár ez nem bizonyult jó ötletnek, mert egyből megszédültem és meg kellett, hogy kapaszkodjak az egyik székben. Miután minden a helyére állt a látóteremben és semmi sem volt elmosódott, láttam, a repülőnek a belsejében, amiben épp voltunk, az Akadémia jelképét festve a padlószőnyegre és a székekre is. A suli magángépén vagyok, ami csak egyet jelenthet. – Mi?!… Nem vihettek vissza!!!

-         Miért? – fordult meg és érzelemmentes hangon szólt hozzám.

-         Mert szerintem az, hogy eljöttem egyértelmű jelzés volt arra vonatkozólag, hogy mennyire nem akaródzott ottmaradni.

-         Csakhogy nem te döntesz. Nem vagy felnőtt, hogy saját magad dönts erről. Neked bent van a helyed az Akadémián. Pláne ilyen vészterhes időkben.

-         Ááá. Értem. Tehát itt tartunk megint. Ugyan az a lemez újra és újra! Gyereknek tartasz!

-         Az is vagy… még. Miért nem látod be? Újból be akarod bizonyítani, hogy milyen felelőtlenül tudsz viselkedni? Rendben. Teesék! Próbálkozz! De akkor is visszaviszünk az akadémiára.

-         Haragszol, mert elmentem, ez rendben van, de…

-         Nincs semmi de. Ami volt elmúlt. Biztos te is túltetted magad rajta, ahogy én is. Vége! Ideje lenne, hogy felnőj!  – mondta keményen ki az utolsó mondatot, majd elfordult és kiment, helyébe pedig Alice futott be, aki amint meglátta, hogy jól vagyok, egyből odarohant hozzám és szorosan ölelt engem.

Vége! Csak ez a szó zakatolt a fejemben. Vége!

Sejthettem volna, és igazából ennek így kellett lennie, de így kimondva ez egyszerűen szörnyen hangzik. Ettől úgy éreztem magam, mint akire egy ház dőlt!

-         Istenem Bella, annyira megijedtem, de nem lesz semmi baj.

-         Mi? Semmi baj nem lesz? Már van Alice. Te is tudod!

-         Bella…

-         Nem, hallgass ide… egy pillanat. Te mit keresel itt? Neked nem kéne itt lenned. Neked nem kell az Akadémiára menned, téged már nem kényszeríthetnek!

-         Nem hagylak egyedül. Veled megyek és vigyázunk egymásra, mint eddig is. És nem kényszer, hanem döntés volt, a részemről!

-         Alice ez nagyon nem jó ötlet.

-         Lehet. De én már felnőtt vagyok.

-         Ja. Nagyon felkapott lett a „felnőtt” szó az elmúlt öt percben.

-         Jaj szívem – mondta sajnálkozva, mikor leesett neki.

-         Semmi baj. Sejthettem, hogy ez lesz, és talán nem is baj – mondtam szomorúan, miközben Alice simogatta a hátamat és nyugtatólag susmogott a fülembe arról, hogy ezekután majd ő fog figyelni rám, és nem hagyja, hogy bármi is történjen, mert azt szereti, mikor mosolygok. És persze mikor harcias vagyok, és morgolódok.

Később aztán leültünk és becsatoltuk magunkat. Alice mind eközben bátorítólag fogta a kezem, és egész hátralevő úton csak csacsogott, és nem hagyta, hogy a gondolataim elkalandozzanak olyan irányba amitől, megint letargiába esnék.

Közben néhány másik vámpír testőr is csatlakozott hozzánk, ezek közül kettő szinte mindig Jasperrel társalgott. Gondolom az őrizetemről. És a további teendőkről.

Na de egy valamit nem értek, hogy miért kell engem ilyen felügyelettel kísérgetni, ki vagyok én a Pápa? Nem, csak egy kis senki vagyok. Egy „gyerek” aki elszökött a suliból!

Végül fél órán belül landoltunk, majd beszállítottak minket egy dzsipbe és haladtunk arra fele, amerre nem akartam soha többet menni. Jasper vezette a kocsit, amiben ültünk, én hátul ültem két vámpír közt, akiket először igazán meg sem néztem, mikor beszálltam, csak néztem ki a fejemből. Alice elöl ült és láthatóan egyáltalán nem zavarta a tudat, hogy mi történik éppen. Pedig nem úgy ismertem meg, mint aki imádná az Akadémiákat. Most mégis tök nyugodt. Túl nyugodt.

-         A cuccaid már várnak a régi szobádban. A lakótársad pedig Alice lesz – mondta a mellettem ülő, és mikor felnéztem, a rég nem látott Carlos-t láttam.

-         Még mindig van akcentusod! – jegyeztem meg halványan mosolyogva.

-         Hát igen. Van ami nem változik – mondta ez a mexikói régi jó barátom. Ő volt egyike azoknak az Akadémián, akiket szerettem. Őt azért, mert mindig vidám volt és végtelenül optimista. Most azonban gondterhelt az arca, és úgy tűnik, mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt egy évhez képest, pedig ez egy vámpírnál gyakorlatilag lehetetlen.

-         Szörnyen nézel ki – folytattam a beszélgetést, hátha megtudok valamit.

-         Te annyira nem. Még mindig dögös vagy, bár ezt a barna hajszínt még meg kell szokni, még ha ez is az alapszíned. Emlékeimben egy szőke csajszi rémlik – mondta már kicsit nyugodtabban.

-         Majd később beszélgetünk? – kérdeztem.

-         Nem igazán lesz rá alkalom. Ez volt az utolsó napom itt az akadémián. Áthelyeztek Európába. És igazából nem ez az egyetlen változás itt…

-         Carlos – szólt rá erélyesen Jasper, mire az említett abbahagyta előbbi mondatát.

Én erre csak bólintottam, hisz sejtem mi lesz majd a jutalmam a szökésért. Szobafogság, és mindenki előtti megaláztatás. Legalább van kin példát statuláljon majd Gertrúd, az a szipirtyó, aki az Akadémiát vezeti immár nyolcvanöt éve. Az is miért nem tud nyugdíjba vonulni!

Na itt a kövi. Remélem tetszik majd nektek!

sziasztok!