Annyira elmerengtem gondolataimban, hogy egyszer csak úgy
tűnt, mintha túl hamar értünk volna a sulihoz. Ráadásul jelen pillanatban szökésre
még esélyt sem látok. Sajnos.
-
A saját érdekedben legyél jó kislány. Rendben? –
kérdezte Carlos, egy fáradt mosollyal az arcán.
-
Meglátom, mit tehetek.
Ezekután nem sokra rá be is kanyarodtunk az Akadémia
főútjára, és nem sokkal később a hatalmas kovácsoltvas kapuk előtt álltunk. Pár
másodpercen belül már nyíltak is ki. Egy halvány csillámszerű képződmény is
feltűnt egy pillanatra az ajtó nyitásával, mely a területre szórt védőbűbáj
ideiglenes megszűnését jelezte, de csak a bejárat környékére lokalizálódott!
Ahogy haladtunk át a kapun, észrevettem néhány testőrt, és
néhány tanárt, akik gondolom megbonthatták a védővarázslatokat, hogy be tudjunk
menni. Pár percre rá már a főépület előtt le is parkoltunk.
Sötétített ablakú kocsival hoztak, így a diákok, akik épp
kint mászkáltak, mind kíváncsian tekintettek kis különítményünkre. De be nem
láttak, hacsak nem nyílt titok, hogy miért vonult ki az iskola fél
vámpírőrsége!
Miközben én kifelé figyeltem, észrevettem egy számomra
ismeretlen szintén óriási épületet, mely mögött észrevettem hogy a főépület felé
hajtunk éppen. És pillanatokon belül le is álltunk a főépület hatalmas boltíves
bejárata előtt.
Jasper a motor leállítása után egyből kiszállt, akár csak
Alice, és mellőlem Carlos is. Viszont aki a másik oldalamon ült megvárta, míg
kiszállok.
„Mi van, azt hiszed arra fele akarok megszökni!” –fortyogtam
az orrom alatt, de persze az illető meghallotta és egy jót kuncogott!
Amint kiszálltam egyből mindenki rám figyelt! Észrevettem
régi jó barátnőmet is, Rose-t, aki éppen az egyik legnagyobb ellenségemmel
beszélget, és vihog. Mi a fene történt itt? Kifordult magából a világ?
A másik kocsiból is kiszálltak az őrök, majd az a pasi aki
mellettem ült, most karon ragadott és elkezdett befelé az épületbe húzni.
-
Héé, bunkókám, tudok a saját lábamon is járni.
-
Lehet, de ki tudja, hogy merre visz a lábad – válaszolt
könnyeden, de azért eleresztette a karom.
-
Hogy mi?! Nehogy azt hidd, … - kezdtem volna a
méltatlankodásom, de Jasper belém fojtotta a szót.
-
Siessünk, már így is késésben vagyunk! Bella viselkedj
kérlek! Időben ott kellene lennünk!
-
Miért, mert különben később kapom a lecseszést? –
morogtam csak úgy magamnak, de aztán inkább a saját érdekemben úgy döntöttem, csendben
követtem őket.
Azonban nem az emlékeimben megszokott útvonalon haladtunk az
igazgatónő irodája felé, bár nem is bánom, mert ez így hosszabbnak tűnt, de
legalább megfigyeltem milyen kialakításokat, újításokat alkalmaztak a komfortosabb
környezet létrehozásának érdekében.
Aztán egyszer csak az egyik számomra még ismeretlen pasas,
azt hiszem az akinek nekifutottam, mindenféle kopogás nélkül nyitott be egy
hatalmas ajtón. Na neki van ám bőr a képén. Senki nem mer csak úgy hívatlanul,
kopogás nélkül belépni őméltosságosságának szentélyébe!!
De mint ahogy az várható volt, belépve a világ legszörnyűbb
emberével találtam szembe magam, aki az íróasztala mögött ült és éppen valamit
nagyon írt. Majd nagy sóhajjal szépen letette a tollat a kezéből és komótosan
felemelte a fejét, hogy rám nézhessen. Totálisan filmbe illő jelenet volt. Próbált
valamilyen közömbösséget fenntartani ezzel is. Gondolom.
Ugyan pár méterre álltam tőle a hatalmas szobában, de még
így is láttam, hogy tetőtől talpig végig mért, szögletes szemüvege mögül.
Mondanom sem kell, hogy a látvány önmagáért beszélt. Arról
az egyről elfeledkeztem, hogy bulis szerkóban vagyok egy konzervatív és szigorú
igazgatónő szobájában, lehet, azért nem ártott volna átöltözni, mivel csoda
hogy egyáltalán ez a ruha takar valamit.
-
No lám, lám. Ki tért vissza! – állt fel Gertrúd
igazgatónő az asztala mögül.
-
Jó Napot – köszöntem, mert azért nem vagyok olyan bunkó.
-
Szóval elárulná nekem, mégis mit művelt? – na már el is
kezdte a szent hegyi beszédet, nem is tudtam, eddig mi hiányzott az életemből -
Van fogalma róla kisasszony, mekkora veszélyben volt? Ez volt a maga családja,
ez a hely volt az otthona. Felfogja egyáltalán mit tett, tisztában van a tettei
következményeivel? Van bármi fogalma arról, hogy maga milyen kiváltságos
helyzetben volt? Gyerekkora óta maximális ellátásban volt része. Tanítottuk és
felneveltük, maga meg úgy hálálja meg, hogy veszélyes játékot űzve enged a
kamaszkori hormonjainak?
-
Én nem akartam ezt, amit maga annyira tiszteletben
tart! Ez nekem nem az otthonom! Egy család is kéne az otthonhoz – vágtam vissza
nem éppen illedelmes hangnemben.
-
Hát pedig kedvesem akár tetszik, akár nem ez van. Maga
lehetne az egyik leghatalmasabb, legjobb boszorkányunk, már amennyiben hajlandó
lenne arra, hogy egy kicsit is használja az eszét, ami elméletileg létezik. Bár
gyakorlatilag már egyáltalán nem vagyok benne biztos.
-
Nézze, nem olyan nagy ügy. Van még vagy nem is tudom
hány boszorkányjelölt és még vagy tizenegy ha nem több tisztavérű…
-
Már csak hat – mondta szomorúan fájdalmas grimasszal,
mintha a bordájába rúgtak volna.
-
Ho-hogy érti, hogy már csak hat? Miért lennénk már csak
hatan?!
-
Hmmm… Míg maga lenge cuccokban az isten tudja mivel
foglalkozott odakinn, addig abban a világban, ami az öné is, elég rejtélyes és
szörnyű dolgok történtek. És csak hogy érezze annak a súlyát, hogy mi
történhetett volna elmondom, hogy az az öt tisztavérű szörnyű halált haltak
egytől egyig, szétvagdosva, vízbefojtva vagy épp összeégve találtak rájuk.
Tudja nem véletlen alakultak akkoriban ezek az akadémiák a vámpírok
közreműködésével együtt. A maguk felkészítése és addig is a védelme volt a cél
biztonságos körülmények között. Mit gondol, mit tudott volna odakinn egyedül
tenni, ha megtámadják? Maga is lehetett volna az egyik közülük. És most akkor
halott lenne! – hangsúlyozta ki az utolsó mondatot.
-
Én erről nem tudtam semmit
-
Persze, persze, maga csak lázadó korba érkezett vagy
bánom is én. De nem gond. Itt van épségben. Most pedig úgy fogunk tenni mintha
nagyjából semmi nem történt volna.
-
Vagyis? – kérdeztem félve, mert ez túl jól hangzott,
túlon túl jól.
-
Vagyis ifjú hölgy van négy hónapja, hogy elméleti
szinten behozza a lemaradást, ami ugye egy éves időintervallum volt és emellett
természetesen plusz órákon is részt kell vennie a maga évfolyamában, amiket
majd én fogok kijelölni magának, miután Edward és Jasper segítenek kialakítani
magának a személyre szóló tanmenetét erre az időszakra. Úgyhogy ennyi ideje van
behozni a lemaradását, hogy aztán az évfolyamában folytathassa tovább
felkészülését a nagybetűs életre. És ne lepődjön meg, ha esetlegesen plusz
órákra is járnia kell majd. Külön órákra, ha úgy tetszik. Most pedig elmehet,
ja és a szobájába odakészítettük már a megtanulandó könyveket. Egy jó tanács –
kezdte furcsa mosollyal – a maga érdekében már most nekiállnék a tanulásnak. További
Szép napot!
-
Önnek is – mondtam, majd már mentünk is kifele.
Az épületbe, ami a szállásom is, egyedül csak Jasper kísért
el. Aminek kifejezetten örültem, mert így azt gondoltam, majd sikerül vele
beszélnem bizonyos dolgokról.
-
Jasper, figyelj…én sajnálom, amit tettem.
-
Tudom.
-
Akkor miért haragszol?
-
Én… én nem haragszom – mondta miközben megállt, és
nekem is meg kellett, hogy aztán megfordulva rá nézhessek.
-
Akkor…
-
Én csak azt gondoltam bízol bennem.
-
Bízom is. Még mindig te vagy az egyedüli ember, akiben
megbízom.
-
Ez jól esik, de miért hazudtál.
-
Jasper kérlek, próbálj megérteni. Én nem úgy jöttem ide
mint a többi diák. Nem mintha nekik sok választásuk lenne, de sokkal vidámabban
fogják ezt az egészet fel. És én? Én… ide születtem. Elvárásoknak voltam már
születésemkor is kitéve amiatt, hogy tisztavérű boszorkány vagyok, ami ritka.
Megpróbáltam elfogadni a helyzetet. Megpróbáltam túltenni magam azon, hogy már
nincsenek mellettem a szüleim, de úgy éreztem magam minden egyes percben, mint
egy kád tűzforró vízben. Érted? Mintha szépen lassan égetné el rétegről rétegre
ez az egész hely azt, aki vagyok. Egyedül te segítettél nekem abban, hogy ez
egy kicsit jobb legyen számomra.
-
Akkor miért hazudtál a szemembe, hogy nem mész és
tetted az ellenkezőjét annak amit mondtál? Szerettelek. Vigyáztam rád, és
vigyáztunk volna mindenkire. Főleg rád, itt biztonságban voltál.
-
Én nem akartam titokban tartani azt az egészet, ami
köztünk volt. Érted? Én nem…
-
Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. De az a múlt.
Túl kell lépni, és szerintem ez már majdnem sikerült is nekünk. Úgyhogy
továbbra is itt leszek neked, ha valakivel beszélgetni akarsz, vagy bármi
problémád van, hozzám nyugodtan fordulhatsz segítségért. Én itt vagyok neked.
-
Hogy lehetsz ilyen jó lelkű mindezek után? Utálnod
kéne, és haragudnod rám, mert elhagytalak és becsaptalak.
-
Talán igen. De te egy angyal vagy, aki hozott pár
helytelen döntést – mondta ezt úgy hogy közelebb lépett hozzám és megsimogatta
az arcomat. Tekintete pedig csupa lágyságot tükrözött. – De tudom, hogy egyedül
vagy és szükséged van valakire. És én éppen ezért mondom ezt. Én itt vagyok
neked és segítek, ha kell, de nem őrült szökési tervek végrehajtásában, azt
azért szögezzük le.
-
Oké. Rendben. Köszönöm szépen – mondtam miközben arcomon
nyugvó kezére helyeztem a kezem, és csak néztünk egymás szemébe.
-
Jasper. Őrségváltás van a nyugati falnál – szólt egy
hideg és kemény hang, mire én az illető megjegyzésére csak fújtam egyet. Naná
hogy meg kell hogy zavarja valaki ezt a szép pillanatot.
-
Megyek – mondta a pasi felé fordulva, majd elvette
kezét az arcomról. – Most mennem kell. Pakolj ki és kezdj neki olvasni. Alice
lesz még a szobádban. Talán ez megkönnyíti neked a helyzetet, de egyet ne
felejts el. A helyzet egy év alatt nagyon sokat romlott. Egyre több ismeretlen
és rossz hatalom üti fel a fejét a világon, amik nyomán csak pusztulás és halál
marad. Most ne tegyél semmi meggondolatlant, ha kérhetlek. Az életedbe is kerülhet.
Próbáld meg elfogadni a helyzetet! A saját érdeked! Az életedbe is kerülhet egy
hasonló szökési terv! Most nincs itt sem a helye, sem az ideje az ilyen
tetteknek!
-
Tényleg ilyen rossz a helyzet? Na de mégis mi ez ami…
-
Erről nem beszélhetek, de jobb, ha tudod elég szigorú
intézkedéseket hoztak, kezdve azzal, hogy duplázott az őrség, ami persze
részben neked is köszönhető és a szökésednek. Mely felhívta mindenki figyelmét
a védelem hiányosságaira. Egyszóval inkább fogadd meg az igazgatónő tanácsát.
Koncentrálj az előtted álló feladatokra.
-
Rendben van. Bár előre félek mennyi könyvet kell majd
megtanulnom – mondtam fanyar mosollyal, mire ő csak felnevetett, szabadon és
jókedvűen, a gondterhelt ráncok is legalább eltűntek egy pillanatra.
-
Félhetsz is.
-
És mikor fogunk edzeni? – kérdeztem reménnyel a
hangomban, hisz biztosan el fogom tudni viselni azt a sok rosszat, ha tudom,
vele is lesznek edzéseim. De kérdésemre egyből elkomolyodott.
-
Semmikor.
-
Hogyan?
-
Nem én leszek az edződ, mentorod, hanem más.
-
Mi? Mi az hogy más hisz te vagy az egyik legjobb. És
különben sincs senki aki itt rajtad kívül többet tudna nekem tanítani.
-
Ebben tévedsz. Engem is úgy tanított valaki.
-
Ja persze a bátyád, de ő most ugye nincsen itt… -
folytattam volna a mondatot, de a tekintete belém fojtotta a szót. – Most
szívatsz? Az ő volt? Az akinek neki rohantam, és aki annyira irányító típusnak
tűnt a repülőn?
-
Hé… a testvéremről beszélsz. És több tiszteletet.
-
Tiszteletet? Egy frászt.
-
Aranyos vagy mikor puffogsz.
-
Nem is puffogok.
-
De igen és ne kezdjük el a feleselgetést, mert menned
kellene és nekem is.
-
Szóval ő fog tanítani engem?
-
Igen. Remek tanár elhiheted, de ne ítélkezz elsőre. Ő
egy jó ember.
-
Vámpír – vágtam rá mire jelentőségteljesen nézett rám.
– Jó rendben nem szóltam semmit.
-
Egyébként is keresve sem találhatott volna jobb
személyt az igazgatónő arra hogy téged és az osztályt tanítsa.
-
Fogadjunk hogy erős a szadista hajlama – morogtam.
-
Bella. Kérlek.
-
Jó rendben befejeztem. De tudom, hogy nem fogunk
kijönni, ennyi már elég is volt ahhoz, hogy kiismerjem. Szóval. Most
engedelmeddel bevetem magam a könyveim kupacába egy energiabomba nőszeméllyel
együtt.
-
Rendben van, és ne feledd, én itt vagyok neked. Mint
egy barát.
-
Barát… - kóstolgattam ezt a szót, de végül is igaza
van. – Igen. Köszönöm.
-
Na eredj, majd még találkozunk.
-
Rendben. Szia
-
Szia.
Miután elköszönt már huss, el is illant és hirtelen erős
hiányérzetem támadt.
***
(Mindeközben a nyugati falnál)
-
Szóval ő volt az? – kérdezte Edward az akkor megérkező
Jaspert.
-
Igen.
-
Nem hittem volna hogy ennyire felelőtlen vagy. Mégis
hogy tudtál… te és ő…
-
Ezt nem hiszem hogy neked kéne elmagyaráznom, emlékezz
csak Emilyre és hogy neked kevesebb idő is kellett hogy beleszeress.
-
Őt ne keverd bele.
-
Hát akkor te pedig ne ítélkezz felettem.
-
Tizenkilenc éves! – kötötte az ebet a karóhoz Edward.
-
Húsz lesz és érettebb annál mint amennyi idős.
-
Igen. Az nyilvánvalóan látszik. Hisz másképpen nem
hozna, nem hozott volna felelőtlen döntéseket.
-
Mintha te még soha nem csináltál volna semmi hülyeséget
– vágott vissza egyre ingerültebben Jasper.
-
Nem de én tanultam a hibáimból.
-
Ő is fog majd meglátod, és amúgy is nagyon ügyes.
Könnyű lesz majd vele.
-
Azt kétlem. Ha csak nem a futás a tehetsége… már rég halott lett volna, ha ők találnak rá
előbb. Mégis mit tanítottál neki? Hogy hogyan kell levetkőzni? – kérdezte
Edward, mire Jasper egyből egy hatalmas jobb horoggal fojtotta belé a további
szót.
-
Ne merészelj ilyet mondani róla. Igen is tehetséges.
-
Igen az látható volt mikor futásakor belém rohant és
hatalmasat esett. Hát elájulni remekül tud!
-
Meg tudja magát védeni, csak még további tanulásokra
lesz szüksége.
-
Csoda hogy életben volt egyáltalán. Látszik rajta, hogy
ha volt is neki az izmai „összementek”, szétszórt, és nemtörődöm. Így csak egy
könnyű préda nekik, sőt, akárkinek.
-
Azért vagy itt nem? Hogy segíts neki.
-
Csodát én sem tudok tenni és ő csak egy „ember” –
rajzolt macskakörmöket a levegőbe Edward. – Szereted?
Jasper azonban nem válaszolt.
-
Kérdeztem valamit!
-
Igen, mint egy barátot – mondta megfontoltan Jasper.
-
Ez nem igaz. De jó lesz ha teszel róla, hogy ne is
érezz többet iránta mint egy barát iránt. Gyengeség nálad és magadat is
veszélybe sodrod. Ne hagyd magad, hogy egy gyenge kislány erőtlenné tegyen. Mindig
is túl érzelmes voltál. És ne legyél vele olyan kedves, mert akkor nem érünk el
semmit sem vele az életben. Soha nem lesz az, akinek majd egyszer lennie kell.
-
Én hiszek benne.
-
Azt mindjárt gondoltam – mondta Edward zárás képpen,
majd egy pillanaton belül már ott sem volt.
Jasper még egy kicsit elgondolkodott az iménti párbeszéden
és rá kellett, hogy jöjjön, bizony igaza van Edwardnak. Bella gyenge és ez az
életébe is kerülhet!
