4. fejezet

Beérve az épületbe az ott tartózkodó diákok szeme hirtelen kikerekedett a felismeréstől, vagy legalábbis attól a ténytől, hogy szerény személyem ismét visszatért.

Hipp-hipp-hurrá, örüljön mindenki, BellaBanya visszatért!

Végül is szemeik kereszttüzében vonultam a lányok része felé, hogy aztán felfele menet egyenest a szobámba menjek. Már befordultam a folyósómra, mikor szembejött velem Rosalie.

-         Bella? Komolyan te vagy az? – kérdezte hitetlenkedve majd egyből a nyakamba ugrott.

-         Szia Rose.

-         Úgy hiányoztál. Mi történt, Miért mentél el? És hogyan sikerült? Tudod, hogy az egész tanári kar a testőrökkel együtt úgy felbolydult, mint még soha? Azt hitték, hogy elraboltak vagy mi… Úgy örülök, hogy visszajöttél.

-         Inkább hoztak – mondtam grimaszolva. – És jól vagy?

-         Hogy én? Hát remekül – mondta nem túl lelkesen.

-         Na jó gyere velem – mondtam, majd kézen ragadtam és húztam magammal a szobám fele.

A szobám elé érve kissé meglepődtem, hogy kinn van a nevem és Alice-é is az ajtón, ez régen nem volt szokás. Mondjuk szép kis táblácskák voltak. Majd miután ezen túltettem magam, benyitottam és a látvány megdöbbentett.

-         Jézusom… Alice Mi történt… Itt? – szaladtam oda barátnőmhöz, aki egy pontot bámult meredten miközben a földön ült a szekrénynek dőlve. – Alice az ég áldjon meg, minden rendben?

De nem kaptam választ. Rose-ra is ránéztem, de ő meg aztán végképp nem tudta mi van.

-         Sokkot kapott? – kérdezte végül bizonytalanul Rose, míg oda jött hozzánk.

-         Sokkot? – szólalt meg hirtelen Alice, és hangja szinte túlviláginak, kísértetiesnek hatott. – Igen. Igazad van ismeretlen lány. Sokkot kaptam. Nézzétek meg ezt a szobát – mondta ezt már vinnyogva, mint aki sír vagy valami hasonló. – Siralmas. Szörnyű. Rémes. Borzalmas. Unalmas. Szürke…

-         Alice!!! – kiabáltam rá. – A jó ég áldjon meg! A frászt hoztad rám. Komolyan mondom hihetetlen vagy. Ilyenen kiakadni. Mintha legalábbis valaki meghalt volna.

-         Igen is meghalt – állt fel dühösen Alice, mire én inkább hátat fordítva neki odamentem az ágyhoz, hogy ott hallgassam meg kitörni készülő monológját. – A szoba halott!! Érted? Semmi élet, semmi szín, egyébként, szia Alice vagyok – szúrta közbe bemutatkozóját Alice.

-         Én pedig Rose, örülök – vágott közbe a monológba.

-         És ez tragédia. Bűntény. És én nem hoztam semmi olyat amivel fel lehetne ezt díszíteni. Vagy festeni, vagy akármi. És sajnos kiegészítőket nem tudok csak úgy elővarázsolni a feneketlen mélységű picurka retikülömből, mert nem vagyok Hermione Granger a Harry Potterből…

-         Te láttad azt a filmet? – kérdeztem mosolyogva, hisz köztudottan utálja az ilyen típusú, szerinte a boszorkányokat lekicsinyítő műveket.

-         Hát izé… csak pár részletet. De nem ez a lényeg. Ne zavarj össze kisasszony, mert kikapsz. Huuu… oké lenyugodtam. De most mégis mihez kezdünk? Én itt meg fogok dögleni.

-         Hát én ebben tudok segíteni van pár cuccom, amit adhatok, hogy otthonosabbá tehessétek a szobát – szólt közbe bizonytalanul Rose, aki szerintem attól félt, hogy le lesz ordibálva a feje.

-         Tényleg? – lelkesült fel Alice. – Az olyan szuper lenne. Remélem, van valami rózsaszíned és valami lilád, meg türkizkékek, vagy napsárgád, vagy szívecskés, ne inkább virágos, vagy mindegy is…

-         Mondja valaki azt, hogy te már elmúltál huszonegy – mondtam szarkasztikusan, mire nagyon mérgesen nézett rám, de én csak védekezőleg magam elé emeltem kezeimet. – Na jó, én kipakolok, Alice te?

-         Én is.

-         És közben Rose mesélhetnél nekünk, milyen az élet itt.

-         Nem zavarok? Vagy segíthetek, mondjuk azt a halom könyvet elrendezni a könyvespolcon, meg a cd-idet, mert gondolom azok is itt vannak az egyik dobozban?!

-         Azt megköszönném. Szóval?

-         Hát sok minden nem történt, de azért mégis. Nos miután elmentél, Emily hirtelen a középpont királykisasszonya lett. Mindenki rá akar hasonlítani, akinek nincs egy kicsi személyisége sem.

-         Ki az az Emily? – szólt ki a fürdőszobából Alice.

-         Emily egy kis hülye liba – mondtam félhangosan, hogy Alice is hallja. – Ja tényleg és láttam, hogy ma nagyon jól elvagy Emily lenyűgözően bájosnak hitt társaságában…

-         Mi? Ja nem dehogy is. Nem… én csak nem akarok az ellensége lenni.

-         Képzelem – mondtam szájhúzva.

-         Nem. Tényleg. Még mindig te vagy a legjobb barátnőm, de… szóval én csak nem akarok az ellensége lenni. Miután elmentél, vagy jobb ha azt mondom eltűntél, Emilynek kinyílt a csipája, és nagyon gonosz és beképzelt lett. Van egy csajszi, aki valamiben ellent mondott neki, és nem sokra rá nyilvánosan megalázta szerencsétlent, aki még azóta is Miss Hopkinshoz, a pszichológushoz jár. Tényleg rémesen beképzelt liba, és azt hiszi, hogy Jake a barátja. Pff… miket is képzel…

-         Hogy kinek?

-         Ja igen – váltott mosolyra az arca – képzeld ki tért vissza ahogy te elmentél… Jacob Black.

-         Hogy ki? – termett hirtene az ajtóban Alice, és nézett ránk elkerekedett szemekkel. – Black-et mondtál. A köztudottan híres, gazdag és jóképű Black-ék egyike? ÚÚÚristen?

-         Igen.

-         Igen, Alice, őt mondta mit vagy úgy oda?

-         Hogy mit? Mit? Komolyan kérdezed? Ők a legbefolyásosabb család. Mindenük megvan és emellett tehetségesek is. Csak annyi a hiba bennük, hogy mindnek van barátnője, és hogy nemrég egy tragikus eset is történt családjukban.

-         Tán Oliver, a legidősebb testvér. Nem? Kérdezte Rose elgondolkodva.

-         Igen – válaszolt Alice – Igen sajnos meghalt. De csak pletykák keringenek, hogy mi történhetett vele. Pontosat senki sem tud. Na és mi is van ezzel a Jacob-val? Ide járt? Jár? Vagy mi?

-         Visszajött igen! – mondta sunyin rám pillantva Rose.

-         Egy pillanat álljon meg a boszi menet. Rose nem ismerlek rég, de ez a pillantás túl sokat rejtett magában – mondta Alice, majd felém fordulva folytatta monológját. – Csak azt ne mondd, hogy vele is jártál!

-         Mi? Én nem! Azt sem tudom ki az!

-         Hát nem emlékszel Bella? Jacob Black!! – nézett rám úgy mintha a nyilvánvaló ott lenne a szemeim előtt, és igaza van, ekkor hirtelen belibbent az agyam leghátsó zugából egy kép…

-         Nem azt akarod mondani, hogy a sovány, kis vézna, szemüveges és pattanásos, ja és félénk picurka… Jacob Black? Jake itt van?

-         Igen visszajött. És hallod… látnod kéne. Istenien néz ki, nem pattanásos, nem szemüveges, nem pici, mármint a szemmel is jól látható méretei miatt sem…

-         Rose – szóltam rá hirtelen.

-         Nem úgy értettem, vagyis nem azon részére – somolygott. Aztán hirtelen valami gyanús fényjelent meg a szemében. – habár biztos ott sem szerénykedhet, hisz ha igaz az, hogyha a fiúk mérete átlagban…

-         Na jó Rose, kérlek ezt hagyd abba, nem akarok semmi ilyenre gondolni. Jesszusom. Nem voltál ilyen.

-         Hidd el te is egyből bizonyos testrészeire lennél kíváncsi, ha nap, mint nap látnád.

-         Kétlem.

-         És még mindig megvan az az írtó szexi kreol bőre.

-         Szóval jól néz ki - foglaltam össze.

-         Az nem kifejezés. És csak úgy tájékoztatásul közlöm, szingli a cukorfalatom… Még. Amúgy mikor összefutottunk én is alig ismertem fel, de aztán beszélgetni kezdtünk és igen csak kíváncsi volt, hol vagy, merre vagy… Amúgy a sebhelye még mindig megvan.

-         Jajj nem, szegény – sajnálkoztam rögtön!

-         Milyen sebhely? – szólt közbe Alice.

-         Az alkarján van egy szép 4 centis vágás.

-         Te megvágtad őt?

-         Héjj, ne ítélkezz, tíz évesek voltunk, és azt hitte nem tudok felvágni egy nagy késsel, ami huszonöt centis vadász kés volt, és két kézzel kellett fognom a hosszú markolatát, szóval, azt hitte nem tudok egy vágással felvágni egy almát. Én meg mondtam dehogy is nem… csak megkértem fogja meg az almát, ne guruljon el, és… a lényeg ő nem jól fogta, én meg nem jól akartam lecsapni szegény lédús és finom almára. És ezek szerint megmaradt a nyoma.

-         De meg ám, és még az is nagyon szexi-szexi rajta.

-         Rose – szóltam rá nevetve és vágtam hozzá egy párnát

-         Szóval milyen markolatról is van szó??? – vágott közbe cinkosan Alice, majd egy hatalmas viháncolós párnacsatát tartottunk.

Miután lehiggadtunk még Rose elmesélte, hogy sok szabályon enyhítettek, mint például már nem tilos a lányok és a fiúk „romantikus” kapcsolata csak a tanulás és egyebek rovására nem mehet, persze erre Gertrúd „szipirtyó” igazgatónő tudja a megoldást, mert annyi plusz tanulnivalót és plusz munkát ad ebben az esetben, hogy a fiatalok még találkozni sem tudnak.

Azonban a tanár diák és testőr diák kapcsolat még mindig szigorúan tiltott legalább is huszonegy éves korig. Aztán beszámolt arról is, hogy épült még három nívós iskola, ami egyfajta egyetemként szolgál, miután itt végeztünk és szeretnénk tovább fejlődni. Állítólag Rose az egyikbe nagyon szeretné, ha mennék, de nem engedhetném azt meg magamnak, meg ki akarna még ennél is többet tanulni. Már így is több tonna bőrt húznak le az emberről.

Na de a lényeg, hogy azon még nem kell törnöm a fejem, mindjárt itt vagyok húsz éves és most ez a legfontosabb.

Később Rose is elment, amikor már takarodó volt, mert mint kiderült este tízkor van, mint régen is, vagyis ezen nem változtattak, és utána már nincs kijárás a házakból. Így visszament a szobájába és mi is lefeküdtünk aludni.

Reggel aztán iszonyatos hangzavarra ébredtem, aminek okozója egy nagyon gonosz ébresztőóra volt, amit Alice tartott a fülemnél. Mikor mérgesen kinyitottam a szemem, vigyorgó fejével találtam magam szemben.

-         Ébresztő csipkerózsika, és öltözz melegen, sportosan, ugyanis az igazgatónő elküldte a beosztásod, és… a lényeg, hogy nem irigyellek.

-         Mégis hány óra van?

-         Hajnali öt óra.

-         Mi??????? – fakadtam ki.

-         Én is álmos vagyok ha ez vígasztal. De most már mindegy felébresztettek. Szóval öltözz.

-         Minek!

-         Gondolom büntetésből is, de Mr. Edward Cullen vár a tornapályán.

-         Mi? Na ne! Komolyan? Edzés most? Ez rémes.

-         Az vagy sem, a te érdekedben jobb, ha sietsz.

-         Hát ez nagyon klassz. Komolyan… esküszöm, ki fogok nyírni valakit emiatt…

Nagy nehezen összekészülődtem és mentem a célom fele, de hamar oda is értem.

-         Késtél – szólalt meg hirtelen egy hang.

-         Hajnali öt múlt – mondtam morcosan.

-         Igen és késtél.

-         Pffüü… - leszarom mondtam magamban.

-         Na akkor lássuk csak. Jasper mondott egy két dolgot, de én úgy vélem már kiismertelek, mi lenne ha azzal kezdenék, ami a legjobban megy… futással – mondta érzelemmentesen. – Habár még az sem volt nagy szám, hisz nem tudtál hova futni. Szóval egy órán át megcsillogtathatod, hogy is tudsz futni. El tudsz e futni az ellenség elől, elkerülve az ájulást, vagy sem.

Annyira a nyelvem hegyén volt egy frappáns visszavágás, de jobb, ha nem vágom magam alatt a fát, így nem épp boldogan nekiálltam a feladatomnak, egyenlőre szövegelés és ellenkezés nélkül. De nem gondoltam hogy ennyire lefáradok. Úgy látszik, nagyon elszoktam a testmozgástól. Nagyon de nagyon!

De akkor sem adom meg neki az örömöt, hogy az orrom alá dörgölje a gyengeségem. Legalábbis elég erős ez az elhatározásom. Majd meglátjuk mi lesz belőle.